William Shakespeare szakrális történetírása

Tanítások szellemről, monarchiáról és szellemi monarchiáról a Plantagenet-históriákban

 „Where’er I wander, boast of this I can:
Though banished, yet a trueborn Englishman.”
Henry Bolingbroke

Így válaszol atyjának, az akkor már élő legendaként jelenlévő John of Gaunt hercegnek Henry Bolingbroke, a későbbi IV. Henrik, miután II. Richárd pártütésért hat évre száműzi. [1] Az ország korabeli királyai és királyi hercegei, vagyis a Plantagenet-ház nagyjai számára Anglia nem külső tényezők összessége, hanem benső idea és valóság. Angolnak születni és angolnak lenni nem elsősorban egy adott területre, családba, közösségbe születést és abban élést jelent, nem beleszületést valamibe és benneélést valamiben, hanem azt, hogy az adott személy e valaminek az ideájával születik meg, ez a valami megszületik vele együtt és az ő születésén keresztül. Anglia legalább annyira a királyban van, sőt, szellemileg a királlyal együtt születik meg, mint amennyire a király Angliában. Ezért egy ilyen királyi személy magával viszi Angliát abba is, ami külsőleg száműzetésnek tűnik. – Mi ez az Anglia? Kik ezek a Plantagenetek? Mi a király és a királyság? Mi a nemesség, mi a nemzet, és mi van a nemzet felett? Ki Shakespeare, és mi volt az Ő viszonya eme ideákhoz? Mi a történelem, és mi lehet a történetírás legmagasabb célja? Mit tekintsünk szakrális történetírásnak?

Amikor ilyen és hasonló kérdésekre keressük a választ a Bárd angol históriáinak, [2] vagyis a Plantagenet-ház története shakespeare-i elbeszélésének tanulmányozásán keresztül, kevés segítségre számíthatunk a modern történelemtudomány, irodalomtudomány és filológia művelői részéről. Nem számíthatunk segítségre olyanok részéről, akik komolyan felvetik például azt, hogy az angol históriákat tulajdonképpen egyfajta Tudor-kori propagandának kell tekinteni, mely a bárminemű lázadástól való eltántorításra irányul; vagy akik gazdasági és pszichológiai alapokon kívánják magyarázni a nagy Plantagenet királyok tetteit. Nem gondoljuk, hogy egy modern kutató képes lenne megérteni, megítélni vagy értékelni mondjuk ama III. Edward mentalitását, motivációit és így egész tevékenységét, aki anyja „méhének illatos kertjéből született mint Európa reményének virága”, [3] és akire kortársai úgy tekintettek, mint aki által Arthur király lépett újra színre. Azt gondoljuk, hogy az ilyen kutató mindössze önmaga és kora alacsonyrendűségét vetíti rá nálánál beláthatatlanul magasabbrendű személyekre és korokra, ama szublimált törekvés által vezettetve, hogy a magasabb rendűt önnön szintjére lerántva megnyugtathassa magát, hogy neki semmiféle valóban szellemi tennivalója nincs, hiszen egyrészt nem is létezik olyan, hogy valóban szellemi, ám ha létezne is, akkor sem lehetne általa elérni semmit.

A modern tudomány és azon belül a modern történetírás, irodalomtudomány és filológia másik nagy problémája, amely eleve megakadályozza abban, hogy igazán lényegeset mondhassanak bármiről, a tényekre való centráltság. Hiszen a tények, vagyis az individuális jelenségek nézőpontjából tekintve a valóság végtelenül bonyolult, és minden tény végtelenül sok másik ténnyel áll összefüggésben. Ezért a tények oldaláról a valóságot nem lehet érdemlegesen megragadni és kezelni. Hányszor tapasztalhattuk a pozitivista történelem és filológia által szült parttalan vitákat, amikor a felek már abban sem tudnak megállapodni, hogy a tényeknek mely együtteséből kellene egyáltalán kiindulni, [4] és akkor milyen messze vagyunk még a tények e definiálhatatlan halmazának bárminemű értelmezésétől.

Mi nem vagyunk hajlandók mindennél fontosabb vagy akár csak meghatározó szerepet tulajdonítani az úgynevezett tényeknek, hanem a helyükön kezeljük őket, úgy, ahogyan azt Shakespeare is tette. Vagyis a tényeket csak annyiban vesszük figyelembe, amennyiben szükséges keretét, egyfajta (relatív) Materia Primáját adják szakrális történelmünknek. E szubsztanciát aztán különféle, a valóság szupraindividuális rendjéhez tartozó géniuszok töltik meg esszenciával, úgy formálva meg a történelmet, ahogyan a szobrász faragja ki művét egy márványtömbből. A történelem e géniuszai megnyilvánulhatnak egyrészt hagyományos méltóságokon keresztül, mint például az angol király, Canterbury érseke vagy Northumberland grófja, amely géniuszok szoros kapcsolatban állnak az adott földrajzi területek géniuszaival. Másrészt megjelenhetnek az egyes dinasztiák, nemesi családok géniuszaként, melyek aztán összefonódnak az általuk uralt tartományokéival. Harmadrészt és ugyancsak az első kettővel összefüggésben pedig olyan személyiségeken keresztül, akik megnyitották lényüket a személyfeletti felé. Az általunk képviselt történelemszemlélet pedig úgy válik egy metafizikában gyökerező szakrális tudománnyá, hogy e géniuszokat nem tekinthetjük másnak, mint az egyetlen transzcendens Önvaló megannyi, a történelem felé forduló arculatának.

Mindebből következik, hogy amikor a fenti kérdéseket a shakespeare-i história kapcsán vizsgáljuk, akkor csak abban az esetben juthatunk eredményre, ha e históriát igaznak és a magunk számára érvényesnek, ahogy itt és most, úgy mindig és mindenkor magunkra vonatkoztathatónak tekintjük. Ami pedig még ennél is több: a történelem e formaadó géniuszait Önmagunkként kontempláljuk. Itt tehát a mi Angliánkat; a mi Plantagenet királyainkat, hercegeinket és hölgyeinket; a mi történelmünket és a mi Shakespeare-ünket keressük – ezen túl pedig Önmagunkat mindezekben és mindezeket mint Önmagunkat.

A Plantagenet-ház vázlatos története

Tekintsük át röviden a shakespeare-i Plantagenet-históriák szubsztanciáját képező történeti tényeket. A ház a 10–11. századi Anjou grófságban gyökerezik, amiért is gyakran Angevin-dinasztiaként vagy az első Anjou-házként hivatkoznak rá. Anjou legkiemelkedőbb grófjai közé tartozott V. Fulk, aki keresztes lovagként jó kapcsolatokat ápolt a Templomos Renddel, és élete későbbi szakaszában Jeruzsálem királya lett. [5] Az ő fia V. Geoffrey, alias Geoffrey Plantagenet, aki melléknevét az általa attribútumként viselt seprűzanótról (Planta genista) kapta, melynek aranyvirágos ágát kalapján viselte. [6] Ő az első Plantagenet angol király, II. Henrik atyja. Henrik egy örökösödési viszály következtében jut az angol trónra, melyet egyébként korábban egy rövid ideig anyja, Matilda császárnő is bírt.

II. Hentik Plantegenet angol király palotája
uralkodásának központjában, a chinoni várban

II. Henrik (1133–1189) nemcsak az angol trónt szerzi meg, hanem Európa legáhítottabb menyasszonyát, Aquitániai Eleonórát is, akivel együtt óriási mértékben kiterjeszti és megszilárdítja az Angevin Birodalmat. E hatalmas és fényes birodalom az ő uralkodása alatt éri el zenitjét, a Pireneusoktól Franciaország nyugati partján széles sávban felhúzódva Bretagne-ig és Normandiáig, a Csatornán átlépve magában foglalja Angliát és Írország egy részét, és kiterjeszti befolyását Írországra, Skóciára és Walesre. [7] Henrik királyi udvara ebben az időben Európa csodája. Ugyan fiai, I. (Oroszlánszívű) Richárd és (Földnélküli) János alatt bizonyos mértékű bomlás tapasztalható, olyannyira, hogy utóbbi a birodalom francia tartományainak jelentős részét elveszíti, [8] mégis azt mondhatjuk, hogy a következő generációk során, vagyis III. Henrik és a három Edward uralkodása alatt a ragyogás tulajdonképpen töretlen.

V. Geoffrey címerpajzsa

II. Henrik címerpajzsa

A chinoni vár látképe

Mint arra utaltunk, III. Edward (1312–1377) – akinek ereiben Turul vér is csörgedezett ükanyja, Magyarországi Jolánta, II. András leánya révén – minden elképzelhető szempontból az európai történelem egyik legnagyobb királyi személyisége. Regnálása alatt a Capeting–Valois dinasztiaváltással összefüggésben igényt formál a francia trónra, és a Csatornán áthajózva a Százéves háború első mozzanataként inváziót vezet Franciaország ellen. A lovagkirályság és Arthur kerekasztalának ideája által inspirálva létrehozza a Térdszalag Lovagrendet, [9] melynek legfőbb feladata ebben az időben a francia hadjáratok előmozdítása. A Rendben, amely a királyi családon – kezdetben a királyon és a trónörökös Edwardon, a Fekete Hercegen – kívül huszonnégy tagot számlál, Szent György kultusza is fontos szerepet játszik, akit ezidőtájt Anglia és különösképpen a királyi ház védőszentjeként tisztelnek.

III. Edward angol király

Miután a trónörökös Edward még atyja életében meghal, a Fekete Herceg fia, II. Richárd, a Plantagenet-főág utolsó képviselője kerül trónra. A tízévesen királlyá lett Richárd már négy év múlva kitünteti magát bátorságával és lélekjelenlétével a Wat Tyler-féle parasztfelkelés leverésében, mely az első ilyen jellegű esemény volt Európában, és máris kommunisztikus vonásokkal terhelten jelentkezett. A kiskorú király gyámságát ellátó urakat – köztük John of Gauntot, Lancaster hercegét – Richárd felnőttként talán túlzottan is mellőzi, olyan abszolutisztikus kormányzást valósítva meg, amely visszatetszést vált ki a dinasztiában. Mindez motiválhatta a Lancaster-ház hatalmi törekvéseit, az alábbiakban azonban a shakespeare-i história alapján amellett is érvelni fogunk, hogy – az egyébként gyermektelen – II. Richárd bizonyos értelemben önként vet véget a Plantagenet-főág uralmának.

A Lancaster-ház John of Gaunttól származik, aki III. Edward felnőttkort megért fiai közül a harmadik. [10] Az ő fia Henry Bolingbroke, a későbbi IV. Henrik, akit fia, az ismételten egyik legnagyobbként tisztelt angol király, V. Henrik (1386–1422) követ. Az ő nevéhez fűződnek a Százéves háború utolsó stratégiai léptékű angol sikerei a csodával határos agincourt-i győzelmet követően, melynek révén elnyeri Katalin Valois királylányt, kettőjük örökösei számára pedig a francia trónt. [11] Ez utóbbit és egyben az angol korona francia tartományait fiuk, VI. Henrik, az utolsó Lancaster király elveszíti. A Százéves háború így francia győzelemmel ér véget, és részben a dinasztia körében emiatt érzett keserűség robbantja ki a Rózsák Háborúját, vagyis a női ágon III. Edward második, férfi ágon pedig a negyedik felnőttkort megért fiától származó York-ház vetélkedését a Lancasterekkel az angol trónért. E harc egészen az utolsó York-házi király, III. Richárd uralkodásának végéig, harminc éven át zajlik, melynek során a dinasztia tulajdonképpen kivérzik – az angol nemesség színe-javával együtt.

Aquitánai Eleonóra hercegnő, angol királyné.
Frederick Sandys festménye, 1858

Röviden megemlékezünk még a Plantagenetekhez kötődő két jelentős női személyiségről is. Elsőként Aquitániai Eleonóra hercegnőről, IX. Vilmos herceg – trubadúr és keresztes lovag – unokájáról, aki maga is jelentős trubadúrok pártolója és inspirátora. Eleonóra tizenöt éves korában megörökli Aquitániát és Poitou-t, francia királyné lesz, majd e több szempontból sem kielégítő frigy felbontását követően II. Henrik feleségeként angol királyné, később Anglia régense. E kivételes királyi hölgy birtoklása szimbolizálja ama hatalmat, melyet II. Henrik birodalma jelentett, és úgy tűnik, az akkori Európában csak e birodalom ura lehetett kezére méltó. Eleonóra személyiségének esszenciája jelenik meg ismét Kasztíliai Blankában, aki a későbbi VIII. (Oroszlán) Lajos Capeting királlyal kötött házasságához hozományként kapja Jánostól a francia Plantagenet-tartományok jelentős részét. [12] Az ő fia Szent IX. Lajos, kinek keresztes hadjárata alatt Franciaország régenseként uralkodik: Eleonórához hasonlóan ő is jelentős turbadúrok pártolója és Hölgye, és neki is egy egész országot kellett kormányoznia. Shakespeare mindkét királyi hölgyet nagy ábrázoló erővel jeleníti meg a János királyban. 

Kasztíliai Blanka hercegnő, francia királyné.
Antoine Étex szobra

Shakespeare szakrális művészete

Joggal várhatjuk a priori, hogy Shakespeare históriáiban szakrális történetírással találkozunk, hiszen művészetének egésze ilyen irányultságú, míg főleg a későbbi darabjaiban e jelleg már kézzelfogható. Az ilyen művész kétféle módon nyerheti inspirációit. Állhat egyrészt valamely szellemi tekintély – beavatási szervezet vagy ilyen rangú személy – többé-kevésbé közvetlen hatása alatt, amikor is ő maga csak közvetítő szereppel bír az adott szellemi befolyás számára. Másrészről a szorosan vett művészi, közvetítő funkción kívül egy művész személye egyben a szellemi tekintély funkcióját is magában foglalhatja. Tekintetbe véve a Shakespeare-korabeli Európa viszonyait, jó okunk van feltételezni, hogy az ő esetében ez utóbbi helyzet állhatott fenn. Márpedig a szellemi tekintély, a beavatott rangja olyan univerzális látásmódot feltételez, ami eleve kizárja, hogy bármilyen témához profán módon viszonyuljon. Az olyan témák, amelyekhez csak profán módon tudna fordulni, megannyi zárványt jelentenének szemléletében, melyek akadályoznák annak tökéletes kikristályosodását.

A Bárd művészetének szakrális jellegét egyrészt és legfőképpen intuíciókon keresztül láttuk és láthatjuk be. Másrészt eme aspektust részben feltárta Martin Lings – aki mintegy mellékesen maga is költő és Shakespeare-rendező – Shakespeare szakrális művészetének szentelt könyvében. [13] Elszigetelt jelenségként értelmezi őt a korabeli Európában, aki azonban a kereszténységen kívül a hermetikus tradíció maradványaival is találkozhatott.

„Úgy tűnik, hogy Shakespeare az idő előrehaladtával bizonyos értelemben visszafelé halad, és a századfordulóra [16–17. század] – a korabeli drámaírók többségével ellentétben – a múlt folytatójává és összegzőjévé válik, egy gyors ütemben letűnő korszak utolsó bástyájává.”

A Bárd azok közé tartozik, akik „lelkében a religio perennis, vagyis az elveszett Paradicsom emlékezete egyfajta gondviselésszerű atavizmus révén felszínre tör”, amely korszaktól függetlenül megtörténhet, és bármely korszakban – legyen az mégoly sötét – meg is történik bizonyos személyek esetében.

„Shakespeare ajándék volt a jelenlegi világkorszak mindinkább szekularizálódó utolsó évszázadai számára, vagyis a XVII. századtól kezdődően, de soha jobban, mint a jelen számára.” [14]

Hálásak vagyunk Lingsnek, [15] mert sokat tanultunk és tanulhatunk ma is abból, ahogyan a Bárd késői műveit – a IV. Henriktől A viharig – üdvtörténetekként interpretálja. Az üdvözülést illetve szanktifikációt pedig úgy fogja fel, mint a megvalósított papi és királyi méltóság szintézisét. (Mi talán inkább lovagit mondanánk, és a szanktifikációt a papi és lovagi méltóság szintéziseként megvalósuló királyi méltósággal hoznánk összefüggésbe.) Hamlet már a darab elején bírja a papi méltóságot, de csak végkifejletként tudja megvalósítani mindazt a helyzetfelismerő képességet és tettrekészséget, melyet a lovagi kvalitás foglal magában; és tragédiájának az az oka, hogy emiatt képtelen dűlőre jutni az apja gyilkosán veendő bosszú ügyében. Othello éppen ellenkezőleg, már a mű elején kiváló lovagi – hadvezéri és kormányzói – kvalitásokkal rendelkezik, de szűkölködik papi kvalitásokban, mely méltósággal járó bölcsesség hiánya miatt kerülhet a sátáni Iago hálójába.

Úgy véljük azonban, hogy a monoteisztikus spiritualitás keretében, ahogyan Martin Lings a kérdéskört tárgyalja, nem lehet a legmélyebb jelentésrétegekhez eljutni. Továbbá a szereplő karaktereken, a nyelven és a drámai helyzeteken keresztül lépten-nyomon egy olyan erő nyilvánul meg – a szerző, a téma és az életre kelő karakterek ereje –, amely szétfeszíti egy ilyen interpretáció kereteit. Ezért kommentárját helyenként némileg gyengének érezzük. A Plantagenet-históriák és maga a dinasztia szakralitásának feltárása pedig egyáltalán nem lehetséges monoteisztikus keretben. A dinasztia képviselői semmilyen elképzelhető morál szerint nem voltak „jó” emberek, vallásosságuk néhány kivételtől eltekintve legalábbis kérdéses – mégis nagy, sok esetben pedig egyenesen szent királyok voltak. [16]

Érdemes megjegyezni, hogy a Bárd műveinek döntő többsége nem saját történeteken alapszik, hanem klasszikusokból, mesékből, balladákból és széphistóriákból, vagy éppen „történeti” művekből merítette azokat. Munkásságát ezért úgy is tekinthetjük, hogy e történetek esszenciáját, spirituális mondanivalóját jelenítette meg újra és konzerválta, a dramatizálás révén olyan formába öntve őket, mely jobban hozzáférhető kora és a későbbi korok emberei számára. Mindebben nem törekedett különösebben az eredetiségre, ami ugyancsak egy erőteljesen premodern vonása munkásságának. Ha műveiből keveset tudhatunk meg szerzőjük személyiségéről, annak leginkább az lehet az oka, hogy ő nem a személyiségre koncentrált, sem önmaga, sem pedig karakterei vonatkozásában, hanem a személyiség személyfeletti és a személyt megelőző princípiumaira, archetípusaira. [17] Történetei e principiális személyiségek szintjén zajlanak, arról tudósítva, hogy a különböző archetípusok hol helyezkednek el a létrendi hierarchiában, és milyen irányokban mozognak: Isten felé törekszenek-e, a művek végkifejleteként megvalósítván az „üdvösséget” – a megistenülést –, vagy éppen távolodva e lehetőségtől, a semmi felé tartanak.

Szakrális történetírás

Egy magasrendű történelemszemlélet úgy tartja, hogy a történelem isteni és sátáni erők harctere. E felfogás szerint a történeti idő ciklikus, és egy-egy ciklus emberisége a ciklus kezdetén aranykori (édeni) állapotban létezik. A sátáni erők első diadalaként az ember (önmaga által) kitaszíttatik e paradicsomi állapotból, és egy alászállás veszi kezdetét. Ez a tulajdonképpeni történelem kezdete, hiszen az Aranykorban még nem beszélhetünk történelemről, azt történelemfeletti állapotnak kell tekintenünk. Itt még semmi sem történhet, pontosabban semmilyen individuális esemény nem játszódhat le, mert tulajdonképpen idő sincs, a leendő ciklus emberiségének összes lehetősége – ugyan más-más intenzitással, hierarchikusan elrendezve – egyszerre, egyetlen pillanatban van jelen. A történelem egy ebből az állapotból kiinduló, egyre fokozódó ütemű alászállás, melynek végső állomása egy olyan állapot, amelyben már semmi sem történhet, mert az emberiség egy homogén masszává válik, minden ellényegtelenül, az idő pedig ismét csak megszűnik, ám ekkor egy meghatározatlan felgyorsulásban. [18] Az alászállás előrehaladtával az isteni influenciák, a szellem, az Aranykor minden-lehetőségét reprezentáló fény egyre kevésbé képesek áthatni a mindinkább elanyagiasodó, szo­li­di­fi­ká­ló­dó világot, egyre kevesebben és egyre rejtettebben őrzik csak eme influenciák közvetítésének képességét. Ezzel szemben a sátáni influenciák mind nyíltabban és egyre általánosabb érvénnyel fejthetik ki elanyagiasító, elsötétítő, a történelem kihunyása felé orientáló hatásukat.

A folyamat egy bizonyos szakaszában az isteni befolyások egyik legfőbb eszköze az esszenciálisan nem-emberi eredetű uralkodói dinasztiák megjelenítése a történelem színpadán. Egy-egy dinasztia kezdetben, míg az isteni küldetés tudata elevenen él, elkeseredetten veszi fel a harcot a sátáni erőkkel. A dinasztiák nemzetfelettiek: [19] számukra az adott nemzet – ország – vagy nemzetek egy adott csoportja – egy birodalom – a hordozó szerepét tölti be, úgy viszonyulva a dinasztiához annak harcában, ahogy a lovaghoz a lova, mely őt a csatában hordozza. Talán mondani sem kell, hogy ebben semmi lekicsinylés nincs, hiszen bármilyen transzcendens befolyásnak szüksége van evilági hordozóra, hogy egyáltalán megnyilvánulhasson [20] – és ezt a jó király tudja a legjobban. A történelembe lépve azonban elkerülhetetlen, hogy a dinasztia mindinkább elvegyüljön azzal, az eredeti impulzus kimerül, az isteni küldetés tudata elhomályosodik.

„[… A]z »égi megbízatást« közvetlenül csak egy dinasztia alapítója kaphatja. [… M]inden dinasztia fennállása alatt létezik egy lefelé haladás, amely a maga időbeli és térbeli meghatározásának foka szerint bizonyos módon megfelel a földi emberiség nagy ciklusai során megjelenő alászálló folyamatoknak.” [21]

Egy késői leszármazottban azonban újra fellobbanhat az eredeti szikra, olyannyira, hogy személyében egy, a fentihez hasonló atavizmus révén újra színre léphet a dinasztiaalapító. Ekkor az eredeti dinasztia visszfényeként egy újabb dinasztia kezdődik, és az idő előrehaladtával számos ilyen ciklus lejátszódhat. [22]

Az eddig elmondottaknak megfelelően a legmagasabb rendű és valóban szakrális történetírás az, amely a történelem folyamataiban és az események, tények, individuális jelenségek hátterében az isteni és a sátáni erők történelem-generáló harcát tárja fel. Shakespeare angol históriáiban ezt a szintet is megjeleníti a néző számára: a Plantagenet-házat mint rasszfeletti rasszt lépteti színre, ám ez az isteni vérvonal egy viszonylag késői, elsötétedett történeti korszak világába áramlik be, amely emiatt már csak igen kevéssé tudja befogadni. Fentebb említettük a Wat Tyler-féle parasztfelkelést, de a korabeli elsötétítő tendenciákra példaként felhozhatjuk még a felkelést ideológiailag támogató lollardizmust, mely lényegében egy (ős)keresztény köntösbe bújtatott primitivizmus, vagy a magas politika szintjén az ekkortájt már kialakulóban lévő parlamentarizmust. Mindehhez hozzájárult az is, hogy a Capeting-ház letűnésével és a Valois-k trónralépésével Franciaországban is bomlási folyamatok indultak meg, [23] amely egyébként minden más szempontnál jobban motiválhatta III. Edward illetve később a Százéves háborút vívó Plantagenet királyok törekvését Franciaország uralására. Ez korábban, a Capeting-házzal szemben ilyen módon nem merült fel.

A Plantagenetek harca saját ideáiknak – amelyek valójában a lovagság, a monarchizmus és a birodalom örök ideái, legfeljebb némileg átszínezve a ház, a helyszín és a korszak karakterével – az adott viszonyok közötti megvalósításáért a bomlasztó tendenciák ellenében, vagyis isteni küldetésük véghezviteléért kezdetben rendkívül heves. Ez a vehemencia a környezet értetlenségével párosulva oda vezet, hogy a dinasztiát egyes kortársak egyenesen „az ördög fészekaljaként” emlegetik. E megnevezés ellen tulajdonképpen semmi kifogásunk nincs, amennyiben „ördög” alatt nem a Sátánt, hanem Lucifert értjük. A luciferizmus pozitív értelemben olyan rasszt jelöl, amely számára az evilági lét büntetés – bár bizonyos értelemben önként vállalt büntetés –, melyből kitörni törekszik, ám a megszabadulást nem jutalomként kapja valamely szabályrendszer alapján, hanem harccal vívja ki és szerzi meg magának. [24]

Mindezen utalások alapján a Plantageneteket úgy jellemezhetjük, mint akik egy késői ghibellin lovagkirályi karakterrel rendelkeznek, és e tradíciót próbálják a világban érvényre juttatni.

Tagadhatatlan, hogy a ház nagyjai nem egyszer olyan könyörtelenséggel bánnak ellenségeikkel és a dinasztiát elárulókkal, amely egyesekben visszatetszést kelthetett. [25] Ám ezzel együtt nem ritkák a dinasztián belüli konfliktusok, rokonviszályok sem, egészen a fiúk apák elleni nyílt lázadásáig elmenően. Mindez azonban csupán annyit jelent, hogy a világ, amelyben színre léptek, vallási, morális, politikai és katonai szempontból egyaránt már eleve szűk volt számukra, és történetük néhány évszázada alatt csak egyre szűkebb lett, ezért ők fokozatosan visszavonultak abból. A Rózsák Háborúját pedig egyenesen úgy tekinthetjük, mint a világból való teljes eltűnésnek az egyetlen olyan módját, amely méltó volt a Plantagenetek harcos karakteréhez, hiszen a lovag számára a legmagasabb evilági lehetőséget az jelentheti, ha harcban esik el, és megvalósítja a mors triumphalist, amelyben maga a halál győzetik le – és e tekintetben nincs meghatározó jelentősége annak, hogy az adott harcot kik, miért, és milyen eredménnyel vívják. [26]

A visszavonulás azonban nem folytonos, mert a dinasztia soraiban felbukkannak olyanok, akik képesek átvenni az eredeti küldetést, még ha bizonyos módon lefokozott formában is, így a Plantagenet-ház esetében is dinasztikus ciklusok jönnek létre. Három ilyen ciklust különíthetünk el, melyek mindegyikének kiindulópontját egy-egy kimagasló személyiség jelenti: II. Henrik a Plantagenet-főág alapítója, mely ciklus II. Richárdig tart; ekkor lép színre Henry Bolingbroke (IV. Henrik) illetve a shakespeare-i história szerint vele lényegileg azonos V. Henrik, a Lancaster-ház alapítói; majd a Lancasterek elhalványulása időszakában Richard of York herceg alapítja meg a York-házat. Eme időszakos fellobbanások ellenére azonban az általános alászállás ténye nem kérdéses, hiszen a Lancaster-ház csak egy elhalványult Plantagenet-főággal tud versenyre kelni, és a York-ház csak egy elhalványult Lancaster-házzal. A históriákban mind Henry Bolingbroke, mind pedig Richard of York herceg minden különösebb előzmény nélkül fénylik fel, és nehéz lenne racionális magyarázatot találni arra – Shakespeare sem szolgál ilyennel –, hogy a dinasztia soraiból az adott pillanatban miért éppen ők tarthatnak számot a királyi méltóságra. [27] Itt ismét a szikra metaforájára kell utalnunk, és nem tarthatjuk mindezt puszta esetlegességnek, vagy spontán folyamatok eredményének, ahogy környezetük sem tartotta annak – függetlenül attól, hogy melléjük álltak-e vagy az előző ciklus királyát támogatták –, hiszen mindkét alkalommal egyetlen ilyen személy lépett fel, nem pedig önjelöltek sokasága.

A Lancaster-ház címere

A York-ház címere

A Bárd azonban korántsem csupán az általános történelem- és dinasztiaszemlélet szintjén fejteget szellemi ideákat históriáiban, mint ahogy más műveiben sem korlátozza a szellem áramlását az adott témára. A szövegben gyakran ad egyes karakterek szájába tanításokat általánosan kapcsolódó témákban is, mint a halál, szerelem, hűség, barátság. Egész karakterek vagy szituációk is szellemi tanítások hordozóivá válhatnak kezei között. Mint azt főként a IV. Henrik kapcsán látni fogjuk, egyes történeti vagy fél-történeti személyiségeket szimbólumként kezel, vagy pontosabban felismeri és felmutatja bennük a szimbólumot. Általánosan alkalmazza azt az elvet, miszerint a monarcha mint mikrokozmosz és az általa uralt monarchia mint makrokozmosz között megfelelés van, nemcsak a király, hanem az országnagyok szintjén is. Közvetlenül erre utal az a Shakespeare által is következetesen alkalmazott szokás, miszerint az urakat a tartományuk nevével szólítják meg: így királyok megszólítása egyszerűen England, France, Scotland lehet; országnagyoké Lancaster, York, Northumberland stb. [28] Ezek az emberek a primordiális Ádám megannyi partikularizációját jelentik, akik olyan viszonyban állnak az általuk uralt tartománnyal, mint Ádám az evilág teljességével; legjobbjaik pedig Ádám séthi aspektusát képviselve a teljesség visszaszerzésére törekszenek. 

* 

A Plantagenet-ház története a shakespeare-i kánon következő darabjainak képezi témáját: a János király és a III. Edward egy-egy önálló darab, melyet a második tetralógia követ – a II. Richárd, a IV. Henrik két része és az V. Henrik –, majd az első tetralógia – vagyis a VI. Henrik, A York- és a Lancaster-ház vetélkedésének kezdete, a Richárd, York hercege [29] végül pedig a III. Richárd. Keletkezési sorrendjük tekintetében az első tetralógia a legkorábbi, mely megformáltságában és irányultságában a szerző fiatalkori műveihez áll közel, és benne az elbeszélő jelleg dominál. Ezt követi a két önálló darab, majd a második tetralógia, melyet már egy jóval érettebb Shakespeare írt. Az első tetralógiával részletesen nem foglalkozunk, úgy véljük, hogy a fenti általános megjegyzéseink ehelyütt elegendőek vele kapcsolatban. Az alábbiakban a másik hat darabot vesszük szemügyre, különös tekintettel a kétrészes IV. Henrikre, amely meglátásunk szerint a legmélyebb jelentésrétegeket hordozza, és különösen a Bárd későbbi műveire jellemző szimbolikus karakterrel rendelkezik.

 A művek magyar fordításai némely tekintetben elfogadhatók, ám a fordítók értetlensége miatti önkényeskedés és komolytalankodás óhatatlanul romlást idéz elő, mely éppen az itt kutatott tartalmak tekintetében esetenként súlyos lehet. Ehhez járul, hogy a magyar fordítók a Shakespeare-műveknek megfelelő stílusbeli emelkedettséget csak egy olyan mesterkéltséggel – és helyenként finomkodással vagy éppen túlzott durvasággal – tudják elérni, melynek nyoma sincs az eredetiben. A Bárd szövege minden nehézség nélkül el tudja hitetni a nézőkkel, hogy a magas rangú szereplők valóban így beszéltek, míg a magyar szövegekről többnyire úgy érezzük, hogy így soha senki nem beszélt. [30] Ezért az alábbiakban a szemelvényeket eredetiben közöljük, saját nyersfordításainkkal.

A János király

János II. Henrik fia, Oroszlánszívű Richárd öccse, aki a morális értelemben csak ritkán „jó”, vallásosságukban csak ritkán buzgó Plantagenetek közül a kevésbé jók és kevésbé vallásosak közé tartozik. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy ne lehetett volna nagyszerű királyi személyiség. A történet populáris, robin hood-i változataival ellentétben a shakespeare-i históriában nincs éles szembenállás az Oroszlánszívű és öccse között az alapvető attitűdök szintjén, mindössze stílus- és intenzitásbeli eltolódásokról lehet beszélni. Shakespeare művészetének mesteri mivoltát illusztrálja, hogy a szellemi tartalmakat kereső néző számára a darabban János semmilyen értelemben nem negatív karakter, [31] annak ellenére, hogy a szerző szépítés nélkül jeleníti meg például a király ama törekvését, hogy ifjú unokaöccse, a potenciális trónkövetelő idejekorán sírba szálljon.

Mindazonáltal úgy tűnik, hogy János és Oroszlánszívű Richárd viszonyát Shakespeare is elég gazdag témának tartotta ahhoz, hogy méltó legyen a dramatizálásra, ezért megteszi azt, amire csak egy hozzá hasonló szinten álló mágus képes: színre lépteti Richárdot, aki pedig a darabban elbeszélt események idején már halott! Úgy véljük, hogy ez a funkciója ama figurának, aki már az első jelenetben nagy erővel, mintegy robbanásszerűen lép színre, és akinek mindvégig központi szerepe és a szerző által biztosított, az aktuális királyokat is meghaladó tekintélye másként jobbára értelmezhetetlen lenne. Philip Falconbridge-ről van szó, akit öccse ama váddal citál a király elé, hogy törvénytelen gyermek, ezért nem örökölheti a Falconbridge-birtokot, hanem az őt, az öccsöt illeti.

A jelenetet számos tréfás kiszólás fűszerezi Philip és öccse fiziognómiájának összehasonlítása kapcsán; fiziognómiájáról azonban – vagy inkább arról, ami mögötte áll és meghatározza azt – a színen János mellett jelenlévő Aquitániai Eleonóra azonnal felismeri Philipben fiát, az Oroszlánszívűt, természetesen annak újra-megjelenése értelmében: [32]

QUEEN ELEANOR
He hath a trick of Cœur-de-lion’s face;
The accent of his tongue affecteth him.
Do you not read some tokens of my son
In the large composition of this man?
KING JOHN
Mine eye hath well examinèd his parts
And finds them perfect Richard. [33]

Ekkor az anyakirályné felteszi a kérdést Philipnek, vajon mit tartana többre: a Falconbridge nevet a birtokkal együtt, vagy azt, hogy a nagy Cœur-de-lion fiának tartsák, szabad úr legyen, ám földbirtok nélkül.

QUEEN ELEANOR
Wilt thou forsake thy fortune,
Bequeath thy land to him, and follow me?
I am a soldier and now bound to France.
BASTARD
Brother, take you my land; I’ll take my chance.
[…] Madam, I’ll follow you unto the death. […]
KING JOHN
From henceforth bear his name whose form thou bear’st.
Kneel thou down Philip, but rise more great:
(He knights the Bastard) Arise sir Richard and Plantagenet.
BASTARD
Brother by th’ mother’s side, give me your hand.
My father gave me honour, yours gave land.
Now blessèd be the hour, by night or day,
When I was got, Sir Robert was away.
QUEEN ELEANOR
The very spirit of Plantagenet!
I am thy grandam, Richard; call me so. [34]

Az archetípus újra-megjelenése értelmében vett atyja után a Richárd Plantagenet nevet nyerő Philip – akiről mintegy mellékesen, még ugyanezen jelenet végén beigazolódik, hogy konkrétan is Cœur-de-lion fia – követi a királyi családot a küszöbön álló franciaországi háborúba, ahol mivoltához méltó módon áll helyt és tünteti ki magát; megbosszulva „magát” a franciák szövetségeseként harcoló Ausztria hercegén is, akinek a Bárd szerint szerepe volt az Oroszlánszívű korai halálában. [35] János és Cœur-de-lion viszonyával kapcsolatos iménti tézisünket jól illusztrálja Philip-Richárd további szereplése, aki bár időről-időre megfogalmaz kritikákat az események angol szempontból nem éppen pozitív alakulása kapcsán, de a végsőkig hű marad Jánoshoz, sőt, idővel a legjobb katonájává válik. Az Angers előtt dúló csatában már ő buzdítja a harc folytatására a lankadó királyokat, [36] fenti megjegyzéseinknek megfelelően úgy állítva be e harcot, mint amelyben királyi mivoltuk a legméltóbb kifejezésre lelhet:

BASTARD
Ha, majesty! How high thy glory towers,
When the rich blood of kings is set on fire!
[…] Why stand these royal fronts amazèd thus?
Cry havoc, Kings! Back to the stainèd field,
You equal potents, fiery-kindled spirits!
Then let confusion of one part confirm
The other’s peace; till then, blows, blood, and death! [37]

Amikor a szerintük eldöntetlen csata után Angers városa egyik felet sem akarja elismerni győztesként, a két szembenálló király pedig egyezkedni kezd a város képviselőjével, ki-ki próbálván a maga számára megnyerni „kegyét”, Philip-Richárd az, aki felhívja figyelmüket a helyzet méltatlanságára. Ő a gordiuszi csomó átvágásával felérő és egyben az Oroszlánszívhez illő megoldást javasol: a két ellenséges sereg ideiglenesen fogjon össze a város ellen, rombolja le, így büntetve meg szemtelenségéért, majd ezután folytassák a csatázást egymás ellen. Azonban a királyok sem sokkal maradnak el mögötte a pozitív luciferizmus képviseletében, mert rövid úton elfogadják e számukra is tetszetős javaslatot.

A felvonás második jelenetében azonban bizonyos körülmények okán a konfliktus e szakasza mégis békésen zárul, Kasztíliai Blanka és a francia trónörökös eljegyzésével. A jelenet végén az Oroszlánszívű Philip-Richárd terjedelmes monológban [38] intéz kirohanást a céltudat eltántorítója, szégyenteljes kompromisszumok kötője, szüzek megrontója, ama alantas ördög: az elkényelmesedés (commodity) ellen. Úgy véljük, hogy zárómondatait, miszerint ezekután őt is csak az evilági előmenetel fogja érdekelni, keserű iróniaként kell értelmezni, mivel a továbbiakban egyáltalán nem e szerint cselekszik.

A harmadik felvonásban azonban a konfliktus újra fellángol, miután a színre lépő Pandolf kardinális a pápa nevében országlása bizonyos aspektusai miatt felelősségre vonja, majd kiátkozza Jánost. A Plantagenetek említett ghibellin attitűdje illusztrációjaként idézzük még Anglia erőteljes válaszát, mely megbotránkoztatja a guelf irányultságú Franciaországot:

KING JOHN
What earthy name to interrogatorie
Can task the free breath of a sacred king?
Thou canst not, Cardinal, devise a name
So slight, unworthy, and ridiculous
To charge me to an answer, as the Pope.
[… A]s we, under God, are supreme head,
So, under him, that great supremacy
Where we do reign we will alone uphold
Without th’assistance of a mortal hand.
So tell the Pope, all reverence set apart
To him and his usurped authority.
KING PHILIP
Brother of England, you blaspheme in this. [39]

Nem vizsgáljuk tovább a János királyt, mivel úgy véljük, megjegyzéseink megfelelően illusztrálják a bevezető fejezetekben elmondottakat, és azt, hogy a Bárd históriáiban milyen szinten képes megragadni és felmutatni bizonyos karaktereket, és milyen módszereket alkalmaz annak érdekében, hogy a történelmi tények a szakrális művészet illetve történetírás anyagává válhassanak kezei között.

A III. Edward

Az Arthur-reprezentáns III. Edwardról címzett művel itt csak egészen röviden foglalkozunk, mert számos reá vonatkozó kommentárunkat meg kellene ismételnünk majd az V. Henrik kapcsán. A két mű között szoros párhuzam van mind a történelmi helyzet és ennek megfelelően a cselekmény, mind pedig a két királyi karakter (dédatya és -unoka) vonalán. A III. Edwardban ugyan felmutatható egy fejlődő központi karakter, a trónörökös Edward, a Fekete Herceg személyében, e kibontakozás azonban nem olyan ívű, hogy egy Shakespeare-dráma gerincét alkothatná. Az érdekesség kedvéért megjegyezzük, hogy a mű angol főszereplőinek jelentős hányada a Térdszalag Lovagrend alapító tagja.

 

III. Edward Plantegenet angol király portréja a Bruges Garter Bookból, 1430

A darab egyik különlegessége, hogy a shakespeare-i kánon egészében éppen itt, egy alapvetően történeti indíttatású műben találkozhatunk a női szépség legkifinomultabb és legnagyobb lélegzetű dícséretével, mely a nagy terjedelmű második jelenet jó részének témája. Idézzünk fel ebből egy részletet:

KING EDWARD III
When she would talk of peace, methinks, her tongue
Commanded war to prison; when of war,
It wakened Caesar from his Roman grave
To hear war beautified by her discourse;
Wisdom is foolishness but in her tongue,
Beauty a slander but in her fair face,
There is no summer but in her cheerful looks,
Nor frosty winter but in her disdain. [40]

Mindez a térdszalaggal kapcsolatban említett Salisbury grófnénak szól, akinek személyét illetve várát a jelenet elején a skót király ostromolja III. Edward felmentő seregének megérkezéséig, és akibe Edward beleszeret, ám akit személyes ostromának és királyi hatalmának minden elképzelhető korlátot átszakító latba vetésével sem szerezhet meg. Felvethető, hogy a szerző szándéka szerint a király e katartikus szerelmi élmény hatására éri el ama állapotot, amelyet dédunokája a második tetralógia középső két darabja során hódít meg, és amelyből a róla címzett darab elején elindul Franciaország leigázására.

 

A Térdszalag Lovagrend emblémája a windsori kastély falán

A francia hadjárat dicsőséges tetteinek megjelenítése mellett a darab egyik fő szála a Fekete Herceg lovagi fejlődésével foglalkozik. Ez kezdődik az alakulóban lévő Térdszalag Lovagrendbe való provizorikus beiktatásával, mely ünnepélyes jelenetben atyjától és az országnagy lovagoktól egyenként veszi át fegyvereit és páncélját mindegyikük személyes áldása kíséretében, amelyet a „Harcolj és vitézkedj, hódíts, bármerre jársz!” [41] szavakkal zárnak le. A tulajdonképpeni lovagi méltóságot azonban éles helyzetben kell, hogy kivívja a herceg, amelyre a következő jelenetben kerül sor, amikor a jelentős túlerőben lévő francia sereget megfutamítja és üldözőbe veszi, hogy aztán elszakadván társaitól bekerítsék őt. A király halálbüntetés terhe mellett megtiltja lovagjainak, hogy bárki is megkísérelje felmenteni a herceget, aki rövidesen kivágja magát reménytelennek tűnő helyzetéből. Jelentőségteljes, hogy III. Edward a visszatérő trónörököst hidegvérrel egyszerűen Plantagenetként üdvözli. [42] Ezután a király egész hadtestet bíz a hercegre, hogy a franciák üldözésére induljon, míg maga Calais ellen vonul ostromra. A trónörökös itt egy újabb, ezúttal stratégiai léptékű bekerítő hadműveletnek esik áldozatul, melyből valóban csodálatos módon, nem-evilági segítséggel vágja ki magát, foglyul ejtve a francia királyt és a trónörököst.

Edward, a Fekete Herceg, III. Edward trónörököse. Uo.

A szerző által a szövegbe szőtt általános érvényű tanítások illusztrációjaként idézzük még a rangidős Audley lovag beszédét a megingó Edward herceghez a bekerítést követő rendkívül szorult helyzetben, közvetlenül a csata kirobbanása előtt:

AUDLEY
To die is all as common as to live.
The one enchased the other holds in chase.
For from the instant we begin to live,
We do pursue and hunt the time to die.
First bud we, then we blow, and after seed,
Then presently we fall, and as a shade
Follows the body, so we follow death.
If then we hunt for death why do we fear it?
If we fear it, why do we follow it?
If we do follow it, how can we shun it?
If we do fear, with fear we do but aid
The thing we fear to seize on us the sooner.
If we fear not, then no resolvèd proffer
Can overthrow the limit of our fate. [43]

A II. Richárd

Bár a II. Richárd minden valószínűség szerint a János király előtt született, [44] mégis a lehető legszorosabban a második tetralógiához – a „Henriász”-hoz – tartozik, annak nyitódarabja, mintegy prológusa. Itt indulnak el ugyanis mindazon eseményszálak és itt gyökereznek ama konfliktusok, melyek a IV. Henrik két részének gerincét alkotják. Nem férhet hozzá kétség, hogy a szerző elméjében a cselekmény íve már készen állt ez utóbbi mű legvégéig, amikor a II. Richárdhoz hozzáfogott. [45]

Az úgynevezett Wilton-diptichon az 1390-es évek végéről. A térdelő II. Richárd Plantegenet angol király Szent (Mártír) Edmund és Szent (Hitvalló) Edward angol királyok, valamint Keresztelő Szent János körében

A II. Richárd az a mű, amelyben Shakespeare érzéke a királyság szakralitása iránt a legtisztábban megmutatkozik, hiszen az egész cselekmény egy ezzel kapcsolatos problematika körül örvénylik, és aki ezt nem érti, az legfeljebb valamiféle lelki drámát tud kisajtolni a darabból, ami véleményünk szerint nemcsak, hogy jobbára érdektelen, de méltatlan is mind a szerzőhöz, mind pedig a témához. A műben a Bárd azt a kérdést vizsgálja a tőle megszokott intenzitással, hogy megfosztható-e egy szakrális király a trónjától, és az így hatalomra kerülő uralkodó szakrális királynak tekinthető-e. Shakespeare válasza negatív, és ennek következményeit láthatjuk a IV. Henrik két részében: a II. Richárdot követő IV. Henrik élete során nem, csak halálában és az őt követő – vele egylényegű – V. Henrikben válhat karizmatikus királlyá, ez azonban még így sem történhet automatikusan, hanem csakis annak révén, hogy mindketten egy nagyívű szellemi utat járnak végig a mű két része során. A korona átadásának jelenetében a szerző így beszélteti az egyik, Richárdhoz hű maradt jelenlévőt:

BISHOP OF CARLISLE
What subject can give sentence on his king?
And who sits here that is not Richard’s subject?
[… S]hall the figure of God’s majesty,
His captain, steward, deputy elect,
Anointed, crownèd, planted many years,
Be judged by subject and inferior breath [? …] [46]

Ezután mind ő, mind pedig néhány sorral lejjebb Richárd megjósolja, hogy Bolingbroke tette következtében az országot belviszályok szaggatják majd, analógiában azzal, ahogyan ugyanez a tett a király karizmáját tépázza meg. Bár szellemi értelemben egyetlen „bűn” sem valamely külső fennhatóság által ítéltetik el egy szabályrendszer szerint, hanem magában hordozza büntetését, ebben az esetben ez a szó legszorosabb értelmében is érvényes, hiszen ugyanaz a Nor­thum­ber­land és fia, Harry Percy, akik itt Bolingbroke legnagyobb támogatói, a IV. Henrikben már ellene fordulnak; és ők azok, akik egyetlen percig sem képesek IV. Henrikre mint szakrális királyra tekinteni.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy Shakespeare szerint ne lenne lehetséges új dinasztikus ciklust indítani az előző leáldozásával, hiszen ez a távozó IV. Henrik és a színrelépő V. Henrik által egy generációval később be is következik. A problémát számos egyéb körülmény mellett legfőképpen Bolingbroke diadalának és Richárd letűnésének módja okozza, az, hogy az új ciklus indítója voltaképpen nem küzd meg az előző ciklus záró képviselőjével. Bolingbroke tettéből hiányzik a valódi autonómia, spontán folyamatok által viteti magát, javarészt ezek döntik el az események kimenetelét. [47] A valódi autonómia szempontjából a spontaneitás körébe kell sorolnunk az ország lelkében, vagyis a nemesség soraiban lezajló folyamatokat, és természetesen az ország teste, vagyis a nép „akaratát”; hiszen a valódi autonómia a szellemnek felel meg, mellyel par excellence a királyi aspiránsnak kell rendelkeznie.

A helyzet paradox mivoltát jól illusztrálja, hogy ha valódi autonómiát akarunk találni, akkor azt Richárd lemondásában kell keresnünk: ahogy említettük, bizonyos szinten önként vet véget a Plantagenet-főág uralkodásának – az új dinasztikus ciklus tehát már csak ezért is küszöbön áll. Távolról erre utal az, hogy nincs gyermeke, amit egy ilyen kvalitásokkal rendelkező király részéről sohasem tekinthetünk puszta esetlegességnek. [48] Mint láttuk, Richárd már egészen fiatalon ragyogó uralkodói képességeket mutat fel, és önnön szakrális mivoltának tudatát a mű első felében számos alkalommal nagy erővel nyilvánítja ki, ezzel együtt azonban a darab cselekményének idején személyét már egy mélységes spleen is övezi. Úgy véljük, hogy melankóliájának és lemondásának konkrét oka az, hogy karizmája csorbul Bolingbroke mozgalma miatt – annak ellenére, hogy az eredetileg nem is a trón megszerzésére irányul –, [49] ám ennél sokkal fontosabb ama általános ok, miszerint legmagasabb királyi ideáit – jórészt a körülmények miatt – nem tudja megvalósítani uralkodása során.

Ahhoz, hogy a szövegből kimutathassuk ciklusa Richárd általi lezárásának bizonyos értelemben önkéntes mivoltát és annak okait, röviden át kell tekintenünk a darab cselekményét. Richárd és Bolingbroke mindjárt az első jelenetben színre lép; az utóbbi és Sir Thomas Mowbray herceg kölcsönösen árulással vádolják és a király elé citálják egymást. Richárd beleegyezik, hogy a helyzetet párviadal döntse el, ám amikor a szembenálló felek már egymásnak készülnek rontani, a király szeszélyesnek tűnő lépéssel hirtelen leállítja a párbajt, és helyette mindkét felet száműzi, Mowbrayt örökre, Bolingbroke-ot pedig tíz évre, melyet egy újabb szeszéllyel hat évre enyhít. [50] A második felvonás elején John of Gaunt, a távollévő Bolingbroke atyja meghal; Richárd pedig egész vagyonát magához ragadja, a küszöbön álló ír háborúra való tekintettel. A shakespeare-i históriákban számos helyen megfigyelhető a Plantagenetek szenvedése ama körülménytől, hogy a háborúk kapcsán pénzzel kell foglalkozniuk, [51] lévén, hogy a feudális hadviselés korukban már leáldozóban van. Ez egyik aspektusa korábbi tézisünknek, miszerint ideáljaikhoz képest túl késői korban léptek színre, és egyben az egyik olyan vonal, melynek mentén Richárd ideáljai súlyosan sérülnek, hiszen nem indíthat valóban autonóm módon hadat.

A király írországi távolléte alatt Bolingbroke az országnagyok egy frakciójának támogatásával idő előtt visszatér a száműzetésből, hogy vagyonát visszakövetelje, mely lépés nyilvánvalóan önmagában véve súlyosan csorbítja Richárd karizmáját. A hadjáratból hazatérő király hirtelen bármiféle katonai erő nélkül találja szemben magát Bolingbroke mozgalmával. Partraszállását követően a következő jelentőségteljes sorokat hallhatjuk:

KING RICHARD II
Feed not thy sovereign’s foe, my gentle earth,
Nor with thy sweets comfort his ravenous sense;
But let thy spiders that suck up thy venom
And heavy-gaited toads lie in their way,
Doing annoyance to the treacherous feet
Which with usurping steps do trample thee.
Yield stinging nettles to mine enemies,
And when they from thy bosom pluck a flower,
Guard it, I pray thee, with a lurking adder,
Whose double tongue may with a mortal touch
Throw death upon thy sovereign’s enemies.—
Mock not my senseless conjuration, lords.
This earth shall have a feeling, and these stones
Prove armèd soldiers, ere her native king
Shall falter under foul rebellion’s arms.
BISHOP OF CARLISLE
Fear not, my lord. That power that made you king
Hath power to keep you king in spite of all. […]
KING RICHARD II
[… W]hen the searching eye of heaven is hid,
Behind the globe, that lights the lower world,
Then thieves and robbers range abroad unseen
In murders and in outrage, boldly here;
But when from under this terrestrial ball
He fires the proud tops of the eastern pines,
And darts his light through every guilty hole,
Then murders, treasons and detested sins,
The cloak of night being plucked from off their backs,
Stand bare and naked, trembling at themselves.
So when this thief, this traitor, Bolingbroke,
Who all this while hath revelled in the night
Whilst we were wand’ring with the Antipodes,
Shall see us rising in our throne, the east,
His treasons will sit blushing in his face,
Not able to endure the sight of day,
But self-affrighted tremble at his sin.
Not all the water in the rough rude sea
Can wash the balm off from an anointed king.
The breath of worldly men cannot depose
The deputy elected by the Lord.
For every man that Bolingbroke hath pressed
To lift shrewd steel against our golden crown,
God for his Richard hath in heavenly pay
A glorious angel. Then if angels fight,
Weak men must fall; for heaven still guards the right.
[…] am I not King? / Awake, thou sluggard majesty, thou sleep’st!
Is not the King’s name twenty thousand names?
Arm, arm, my name! A puny subject strikes
At thy great glory. Look not to the ground,
Ye favourites of a king: are we not high?
High be our thoughts. [52]

Richárd legmagasabb ideálja tehát egy olyan karizmatikus király, aki mágikusan gyakorolja hatalmát, ha kell, angyalokat vagy akár magát az ország földjét idézve meg annak védelmére. Azt is tudja azonban, hogy az adott korban és körülmények között ez már nem lehetséges, [53] és hogy legközelebbi hívei sem őrzik már eme ideált – talán Carlisle püspöke kivételével, aki annak keresztényiesített változatát vallja.

KING RICHARD II
The worst is worldly loss thou canst unfold.
Say, is my kingdom lost? Why, ’twas my care,
And what loss is it to be rid of care?
Strives Bolingbroke to be as great as we?
Greater he shall not be. If he serve God
We’ll serve Him too and be his fellow so.
Revolt our subjects? That we cannot mend.
They break their faith to God as well as us.
Cry woe, destruction, ruin, loss, decay:
The worst is death, and death will have his day.
[…] Throw away respect,
Tradition, form, and ceremonious duty,
For you have but mistook me all this while.
I live with bread, like you; feel want,
Taste grief, need friends. Subjected thus,
How can you say to me I am a king? [54]

Figyeljük meg továbbá, hogy mivel trónját karizmájával azonosítja, Richárd azonnal Bolingbroke trónratöréséről beszél, tehát ő az első az események során, aki felveti e lehetőséget, és ez a szövegből kielemezhető egyik legfőbb érv lemondásának önkéntessége mellett.

A haderő nélkül maradt Richárd kíséretével ekkor a közeli Flint várba vonul vissza, és az itt lejátszódó III. 3. jelenetben a Bárd szimbolikusan mutatja be a király lemondását. A jelenet elején ugyanis Richárd a fal tetején jelenik meg, és fellépésére maga Bolingbroke szól így:

BOLINGBROKE
See, see, King Richard doth himself appear,
As doth the blushing discontented sun
From out the fiery portal of the east
When he perceives the envious clouds are bent
To dim his glory and to stain the track
Of his bright passage to the occident.
DUKE OF YORK
Yet looks he like a king. Behold, his eye,
As bright as is the eagle’s, lightens forth
Controlling majesty. Alack, alack, for woe
That any harm should stain so fair a show! [55]

E pozícióból tárgyal az alant álló Bolingbroke-kal és frakciójával, és ekkor még Richárd teljesen király, és a többiek teljesen az alattvalói. Ez egészen ama pontig így marad, míg Richárd – Bolingbroke felkérésére – le nem száll a falról az alsó vár udvarára, és ez az a momentum, melyben – anélkül, hogy bármi is kimondásra kerülne – viszonyuk megfordul: innentől Bolingbroke teljesen király, és Richárd teljesen az alattvalója. Ez annak ellenére így van, hogy a korona konkrét átadása csak az emlékezetes IV. 1. jelenetben történik meg. Richárdot ezt követően fogságba vetik Pomfret várába, ahol egy ponton – miután nem hajlandó enni a mérgezett ételből – tulajdonképpen harcban esik el, mely egy ellene indított merényletből alakul ki. Úgy véljük, hogy a Richárd elleni merénylet – függetlenül attól, hogy milyen mértékben történt az ő utasítására illetve tudtával, mely kérdés itt homályban marad – szellemi értelemben már nem súlyosbítja számottevően az új király helyzetét, hiszen egészen természetes, hogy az előző királynak így vagy úgy meg kell halnia, és ezt Richárd éppen olyan jól tudja, mint Henrik vagy az országnagyok.

A mű kapcsán ki kell még térnünk a korabeli angol monarchia egyik oszlopa, az imént megszólaló York nagyszerű személyére, akiről felidézzük, hogy ő III. Edward felnőttkort megért fiai közül a negyedik, így mind Richárd, mind pedig Bolingbroke nagybátyja. Mielőtt azonban szerepére rátérnénk, meg kell világítanunk, milyen értelemben használjuk itt a királyság kapcsán a karizma kifejezést. A király karizmája eredetileg a valóban mágikus uralom képességét jelentette, itt azonban némileg lecsökkentett értelemben is alkalmazzuk, a király ama kvalitásaként írva le, melynek révén minden normális korabeli ember szakrálisnak tudja tekinteni személyét, tehát Isten földi helytartójának, akinek személye mint mikrokozmosz az országgal mint makrokozmosszal áll analógiában, ezért az előbbi sérülésével az analógia törvénye által az utóbbi is elkerülhetetlenül sérül. Bármilyen esemény, mely a király személyének sérülését okozza, magában hordozza – esetleg rejtett vagy egyenesen tisztán mágikus módon – az ország sérülését. Iménti kvázi-definíciónkban nagyon fontos mind a normális, mind pedig a korabeli jelző. Mivel Bolingbroke frakcióját normális korabeli embereknek kell tekintenünk, nyilvánvaló, hogy fellépésük sérti Richárd ilyen értelemben vett karizmáját, ám ugyanez a frakció az, amely a trónralépő IV. Henriket sem képes szakrálisnak tekinteni, hiszen értelmezésük szerint nekik köszönheti trónrajutását, melyért cserébe el is várnak tőle bizonyos privilégiumokat. Éppen itt nyilvánul meg York nagyszerűsége, ő ugyanis képes mindenféle kontingencián túlra tekintve azonnal átvinni a szakrális király szemlélését Henrikre, ám anélkül, hogy a mű során egyetlen pillanatig is elárulná Richárdot. Ő nem a személyt, hanem a funkciót szemléli, és a király mint funkció számára feltétlenül szent, és ezért bármit, ami evilági, képes lenne feláldozni. [56]

A IV. Henrik két része

A IV. Henrik két részében a drámai cselekmény a következő öt „szereplő” mint kulminációs pont körül örvénylik: a II. Richárdot trónjától megfosztó IV. Henrik király; a későbbi V. Henrik, itt walesi herceg, a trónörökös Harry, alias Hal herceg, aki a darab jó részében királyi herceghez méltatlan módon a legkétesebb társaságban, a londoni alvilág legkétesebb helyein tölti idejét; Harry Percy, alias Hotspur, Northumberland fia, aki a mű elején a király legkiválóbb katonája, felkelők ostora, korábban Richárddal szembeni trónrajutásának egyik leghatalmasabb támogatója, ám aki Henrik legveszélyesebb ellenségévé, egy nagyarányú Lancaster-ellenes mozgalom fejévé válik; Sir John Oldcastle, alias Jack Falstaff, Harry botrányos alvilági társaságának feje; valamint maga Anglia mint monarchia, illetve az annak lelkét alkotó angol országnagyok. A darab során továbbá fontos szerepet kap egy távoli, áhított helyszín: Jeruzsálem, valójában a Mennyei Jeruzsálem mint cél.

IV. Henrik Plantegenet-Lancaster angol király

A darab legmagasabb–legmélyebb, bizonyos értelemben ezoterikus, valóban üdvtörténeti jelentésrétege szerint azonban – melyet meggyőződésünk szerint Shakespeare teljes tudatossággal szőtt a műbe, sőt e szerint és e köré rendezte el az egész drámát – ez a kép mindössze két szereplőre redukálódik. A mikro- és makrokozmosz megfelelésének elve szerint a király a monarchiájával, Angliával természetes módon egyesíthető, ő az első szereplő az üdvtörténeti szinten. Percy és Falstaff pedig nem önálló személyek, hanem az üdvtörténeti sík második szereplőjének, Harrynek egy-egy modalitása, személyiségnyalábja, melyeket ki kell iktatnia magából ahhoz, hogy valóban trónörökös és király lehessen: Percy a deviatív, önmagáért való harcos aktivitást, a titánt reprezentálja, Falstaff pedig mindazokat az emberi állapot alsó határmezsgyéjén tolongó alacsonyrendű tendenciákat, melyek egy közönséges emberben meglehetnek és megvannak, ám a szakrális királyban uralatlan és kibontakoztatott módon nincs helyük. Üdvtörténeti síkon a darab cselekménye úgy összegezhető, hogy a két szereplő, a szakralitást el nem érő király és a fokozatosan megszentelődő trónörökös azonosul, egybeolvad, a Mennyei Jeruzsálem általuk elérettetik, és kettőjükből létrejön a szent király, aki már legitim dinasztiaalapító, és II. Richárdot követvén a trónon az új dinasztikus ciklus kiindulópontja.

V. Henrik Plantegenet-Lancaster angol király

Összegezzük mindazon megfeleléseket, melyek mentén az öt kardinális szereplő az üdvtörténeti sík két esszenciális szereplőjévé redukálódik. Egyrészről a valóban szakrális királyt nélkülöző ország megfelel a hatalmában csorbult – pontosabban hatalmát nem uraló – királynak. Angliát belviszályok dúlják, Percy mozgalma pedig egyenesen a király megdöntésére irányul. Mindez a király és a trónörökös viszonyára vetítve úgy jelentkezik, hogy a király voltaképpen híján van a méltó örökösnek, illetve a trónörökös – úgy tűnik – híján van bármiféle királyiságnak. Bár a darabban nem kap nagy hangsúlyt, mint szimbólum mégis fontos a király testi betegsége, mely országa testének betegségével, vagyis királya elleni lázadásával áll párhuzamban. Másrészről, az uralatlan hatalom éppen a titanizmusnak felel meg, ezért ama tény, hogy a király nem uralja hatalmát, az ország szintjén a titanizmus eluralkodásaként jelentkezik, Percy sikerein és mozgalmának elharapódzásán keresztül. Ugyanakkor Percy lázadása a király ellen megfelel Harry lázadásának a királyiság ellen. A darab során a király többször is kifejezi szándékát, hogy keresztes hadjáratot indítson, hogy Jeruzsálem felé orientálja a belviszályokban tobzódó harci kedvet, vagyis, hogy a titánt hérosszá transzformálja, ám konkrét értelemben ezt nem képes megvalósítani, és egészen az utolsó pillanatig nem képes valóban karizmatikus, az általa meg- illetve visszahódított Mennyei Jeruzsálem pozíciójából uralkodó királlyá válni.

Percyvel kapcsolatban a Bárd annyi utalást helyezett el a darabban, hogy nem ütközik különösebb nehézségbe tézisünk alátámasztása, miszerint ő nem különálló személy, hanem Harry titáni aspektusa, akit a leendő királynak ki kell iktatnia magából, hiszen egy titáni – királynak nem is nevezhető – uralkodó elkerülhetetlenül romlásba dönti országát – esetleg éppen brilliáns katonai sikerek által. Egyáltalán nem véletlen, hogy az ő keresztneve is Harry. Amikor a király előtt szóba kerül személye, akkor Henrik mindig felidézi a trónörökös személyét is, és akaratlanul is kettőjük összehasonlításába kezd. Egy helyen a király Northumberland kapcsán egyenesen azt kívánja,

KING HENRY IV
[…] that it could be proved
That some night-tripping fairy had exchanged
In cradle clothes our children where they lay,
And called mine Percy, his Plantagenet!
Then would I have his Harry, and he mine. [57]

Mit jelent a titanizmus, és miért tekintjük titánnak Percyt? A jelen céljainknak megfelelően a titánt úgy definiálhatjuk, hogy ő a deviáns hérosz, vagyis az európai kultúrkörben a deviáns lovag, aki anélkül merül a lovaghoz illő külső aktivitásba, hogy bensőleg is a heroikus-lovagi utat járná, ama Utat, melynek célja a primordiális állapot meg- illetve visszahódítása. [58] Percy kétségkívül kiváló katona, az ő esetében azonban ez az aktivitás vagy teljesen öncélú, vagy legfeljebb pusztán evilági célokat szolgál. Szenvedély, amelyet nem ural, hanem éppen ellenkezőleg, az uralkodik el rajta.

PRINCE HARRY
[… T]he Hotspur of the north […] that kills me some six or seven dozen of Scots at a breakfast, washes his hands, and says to his wife, “Fie upon this quiet life! I want work.” “O my sweet Harry,” says she, “how many hast thou killed today?” “Give my roan horse a drench,” says he, and answers, “Some fourteen,” an hour after; “a trifle, a trifle.” [59]

Hotspur ezzel összefüggésben profán ember, no nem azért, mert megállás nélkül káromkodik, hanem mert profán módon viszonyul nemcsak a harchoz, hanem például a monarchiához és a királyhoz is – akitől nem kapja meg mindazon privilégiumokat, melyek a „trónrajuttatásért” cserébe szerinte megilletnék –; a feleségéhez és általában a nőkhöz [60] és a halálhoz is. Jellemző módon a végső jelenetében, amikor a már magára találó Harry szembetalálkozik vele a csatamezőn, és legyőzi őt, Percy utolsó gondolatai a teste körül forognak, amivel önmagát azonosítja:

HOTSPUR
Percy, thou art dust, / And food for— (He dies)
PRINCE HARRY
For worms, brave Percy. Fare thee well, great heart.
Ill-weaved ambition, how much art thou shrunk!
When that this body did contain a spirit,
A kingdom for it was too small a bound […] [61]

A titánt tehát már az első rész végén mortifikálja a trónörökös. Falstaff azonban összehasonlíthatatlanul szívósabb karakter, akinek értelmezése is problematikusabb. Úgy véljük, Martin Lings némileg elnagyolja interpretációját akkor, amikor egyenesen a Sátánnal azonosítja őt, ami nem illeszthető itteni tárgyalásunk keretébe, hiszen nem gondolhatjuk, hogy Hal herceg személyiségében a darab bármely pontján jelen lennének kifejezetten sátáni tendenciák. [62] Szerintünk Jack inkább egy alsó ellen-célt reprezentál, a szakrális királyiság ellenpontját, aki lépten-nyomon kifiguráz és letagad mindent, ami magasabb rendű. A darab során egyre mélyebbre süllyed, vagy inkább egyre több szempontból mutatkozik meg határtalan aljassága, olyannyira, hogy míg a nyitó jelenetekben még viszonylag felszabadultan derülhetünk tréfáin, addig már az első rész végéhez közeledve mindinkább összeszoruló gyomorral figyeljük ténykedését. Falstaff nem annyira a szatanicitással, mint inkább a démonicitással áll kapcsolatban, egy egész démon-osztagot nyilvánítva meg lényén keresztül. Nyomorúságos bandája nem önálló személyekből áll, hanem csak Falstaff megannyi modalitását reprezentálják felnagyított formában, aki mint kapitányuk, egyesíti magában mindannyiuk hitványságát. Ha a Sátán legközelebbi képviselőjét mégis fel akarnánk lelni a darabban, akkor Ned Poinsra kellene rámutatnunk, aki Hal herceg alvilági cimborái közül őt a legszorosabban követi, és szubtilis módon újra és újra Falstaff felé orientálja. Poins a túlburjánzó és lefelé irányuló értelmet jeleníti meg, mely magasabb rendű és sátánibb, mint bármi, ami Jackben fellelhető. [63]

Shakespeare azonban utal arra, hogy Harry egyetlen ponton sem merül el lénye teljességével a Falstaff által reprezentált alvilágban, hanem mindössze a folyamatban lévő tendenciák kifutására vár, a megfelelő pillanatra, hogy igaz mivoltában színre léphessen. Már az első felvonásban így beszél cimboráiról:

PRINCE HARRY
I know you all, and will a while uphold
The unyoked humour of your idleness.
Yet herein will I imitate the sun,
Who doth permit the base contagious clouds
To smother up his beauty from the world,
That when he please again to be himself,
Being wanted he may be more wondered at
By breaking through the foul and ugly mists
Of vapours that did seem to strangle him. [64]

Ebben az értelemben Hal herceg mintegy kísérletezik Falstaff-fal, különböző helyzetek elé állítja, bizonyos lehetőségeket ad neki, melyekben esetleg kibontakoztathat valami pozitívumot. Vizsgálja, vajon fel lehet-e emelni, meg lehet-e nemesíteni, fel lehet-e használni bármit is Jackből, vagyis saját lényének alacsonyabb rendű tendenciái közül. Ugyanakkor egy másik szinten már a második felvonásban azt is tudja, hogy ez nem lehetséges. Atyja szerepébe helyezkedve szól így önmagához:

PRINCE HARRY
Why dost thou converse with that trunk of humours, that bolting-hutch of beastliness, that swollen parcel of dropsies, that huge bombard of sack, that stuffed cloak-bag of guts, that roasted Manningtree ox with the pudding in his belly, that reverend Vice, that grey Iniquity, that father Ruffian, that Vanity in Years? Wherein is he good, but to taste sack and drink it? Wherein neat and cleanly, but to carve a capon and eat it? Wherein cunning, but in craft? Wherein crafty, but in villainy? Wherein villainous, but in all things? Wherein worthy, but in nothing? […]
FALSTAFF
No, my good lord, for […] Jack Falstaff,
Banish not him thy Harry’s company,
Banish not him thy Harry’s company.
Banish plump Jack, and banish all the world.
PRINCE HARRY
I do; I will. [65]

Mindez azt jelenti, hogy bár konkrétan csak a második rész végén fogja száműzni Falstaffot, bensőleg valójában már megtette ezt, sőt, mint említettük, soha nem is állt teljesen a hatása alatt. És nemcsak Falstaffot, de az egész világot, vagyis a világiasságot is kész száműzni a szakrális királlyá válás érdekében. A trónörökös és a király azonosságának motívuma már e ponton felbukkan, hiszen Harry atyja nevében mondja azt, amit ő tesz illetve tenni fog. Mint király teszi meg ezt, mely méltóságot végső közös jelenetükben, az atyjával való teljes azonosulás által nyeri el.

Falstaff azonban nem emelkedik, éppen ellenkezőleg. Harry egyik módszere, hogy olyan helyzetekbe hozza őt, melyekben mivoltánál fogva extrém módon megszégyenül, [66] ő azonban elviccelvén e szituációkat szívósan a felszínen marad. Annak ellenére, hogy vámpírként akaszkodik a hercegre, egész életének megoldását tőle várva, elárulni is képes lenne. Harry bevonja a Percy mozgalma elleni hadjáratba, és Jack itt járatja le magát végképp. [67] Úgy tűnik, ezen a ponton Hal teljesen lemond róla, és a második részben már egy közös jelenet kivételével külön mozognak, létrendileg is ellentétes irányokba, Harry mindinkább atyja felé emelkedve, Falstaff tovább korrumpálódva. Jelentőségteljes, hogy a már V. Henrikké koronázott trónörökös a darab utolsó jelenetében a felébredésre hivatkozva utasítja el és száműzi a tömegből rákiabáló Falstaffot:

KING HENRY V
I know thee not, old man. Fall to thy prayers.
How ill white hairs become a fool and jester!
I have long dreamt of such a kind of man,
So surfeit-swelled, so old and so profane;
But being awake, I do despise my dream.
Make less thy body hence, and more thy grace.
Leave gormandizing; know the grave doth gape
For thee thrice wider than for other men.
Reply not to me with a fool-born jest.
Presume not that I am the thing I was,
For God doth know, so shall the world perceive,
That I have turned away my former self;
So will I those that kept me company.
When thou dost hear I am as I have been,
Approach me, and thou shalt be as thou wast,
The tutor and the feeder of my riots.
Till then I banish thee, on pain of death,
As I have done the rest of my misleaders,
Not to come near our person by ten mile.
For competence of life I will allow you
That lack of means enforce you not to evils;
And as we hear you do reform yourselves,
We will, according to your strengths and qualities,
Give you advancement. [68]

Falstaff ilyetén reformációja azonban nem történik meg, és az V. Henrikben már nem találkozunk vele, csak utalás történik rá, hogy részben a száműzetés miatti kétségbeesésben hal meg. Hajdani bandájából néhányan a francia hadjárat során közönséges lopásért bitófán végzik, ami persze nem a király utasítására történik, de Harryben itt már fel sem merül, hogy kegyelemmel közbeavatkozzon. [69]

Térjünk rá a király és az ország, a király és a trónörökös, illetve kettejük és a Mennyei Jeruzsálem viszonya kibontakozásának vizsgálatára, amely az üdvtörténeti szintre emel bennünket. IV. Henrik már a darab legelején, nyitó beszédében kifejezi leghőbb óhaját, hogy keresztes hadjáratot vezessen a Szentföldre, és ezt több alkalommal is megerősíti. [70] Közvetlenül a földi útjának befejezését jelentő végkifejlet előtt pedig már egészen konkrét előkészületekről is beszél országnagyjainak:

KING HENRY IV
Now, lords, if God doth give successful end
To this debate that bleedeth at our doors,
We will our youth lead on to higher fields,
And draw no swords but what are sanctified.
Our navy is addressed, our power collected,
Our substitutes in absence well invested,
And everything lies level to our wish:
Only we want a little personal strength,
And pause us till these rebels now afoot
Come underneath the yoke of government. [71]

(A Mennyei) Jeruzsálem felé irányulása tehát a darab során mind intenzívebb, azonban ez egyre inkább bensővé válik, és e beszédét a körülményeket figyelembe véve – hiszen a király még ugyanezen jelenet végén meghal – már csak benső értelemben vehetjük, vagyis itt saját benső „hajóhadáról” és „hadseregéről” van szó, és a beiktatására mindinkább méltóvá váló trónörökösről. Már csak egy kevés személyes erő hiányzik ahhoz, hogy e végső lépést megtegye, és csak addig vár, míg országában a felkelés végképp elcsitul. Idővel megtudjuk, hogy a király részben azért akar eljutni Jeruzsálembe, hogy ott meghaljon, mivel egy régi prófécia szerint csak ott lelheti halálát.

Az evilági értelemben vett szentföldi hadjárat tervét azonban mindegyre meghiúsítják a királyellenes felkelések egyre újabb hullámai, kezdve a darab legelején Glyndŵr walesi felkelésével, amely Percy mozgalmává terebélyesedik, melynek zászlaját aztán Hotspur halála után a yorki érsek veszi át. Percy eltévelyedettsége itt egy újabb nézőpontból mutatkozik meg, miszerint ahelyett, hogy követné királyát a Szentföldre, ahol ugyancsak kibontakoztathatná képességeit, inkább ellene vezet mozgalmat, amely éppen e hadjáratot akadályozza meg. Az igazi lovag el tud tekinteni egy olyan király uralkodásának bizonyos aspektusaival kapcsolatos esetleges kifogásaitól – ha már vannak ilyenek –, aki őt a Szentföldre kívánja vezetni.

Harry az első rész idézett II. 5. jelenetében kapja meg a hírt, hogy Percy felkelése fegyveres konfliktussá fajult, és ebben a pillanatban, amikor látszólag nyakig merül Falstaff alvilágába, a herceg mintegy megrázza magát, és azonnal olyan inherens rettenthetetlenség fénylik fel benne, amely önmagában megmutatja származását és igazi mivoltát.

FALSTAFF
But tell me, Hal, art not thou horrible afeard? Thou being heir-apparent, could the world pick thee out three such enemies again as that fiend Douglas, that spirit Percy, and that devil Glyndŵr? Art thou not horribly afraid? Doth not thy blood thrill at it?
PRINCE HARRY
Not a whit, i’faith; I lack some of thy instinct. [72]

Közvetlenül ezután kerül sor első közös jelenetére atyjával, melyben bár a király elsírja magát a trónörökös viselt dolgai miatt, mégis elmarad ama konfliktus, melyet naivan elvárnánk. Atyja ugyanis intuitíven meglátja Harryben az eljövendő transzformációt, amely, ahogyan azt jeleztük, lényegében már meg is történt, és amelyet Harry ünnepélyesen meg is ígér:

KING HENRY IV
Percy, Northumberland,
The Archbishop’s grace of York, Douglas, Mortimer,
Capitulate against us and are up.
But wherefore do I tell these news to thee?
Why, Harry, do I tell thee of my foes,
Which art my near’st and dearest enemy?—
Thou that art like enough, through vassal fear,
Base inclination and the start of spleen,
To fight against me under Percy’s pay,
To dog his heels and curtsy at his frowns,
To show how much thou art degenerate.
PRINCE HARRY
Do not think so; you shall not find it so.
[…] I will redeem all this on Percy’s head
And in the closing of some glorious day
Be bold to tell you that I am your son;
[…] And that shall be the day, whene’er it lights,
That this same child of honour and renown,
This gallant Hotspur, this all-praisèd knight,
And your unthought-of Harry chance to meet.
[…] Percy is but my factor, good my lord,
To engross up glorious deeds on my behalf;
And I will call him to so strict account,
That he shall render every glory up,
Yea, even the slightest worship of his time,
Or I will tear the reckoning from his heart.
This, in the name of God, I promise here,
The which if he be pleased I shall perform,
[…] If not, the end of life cancels all bonds,
And I will die a hundred thousand deaths
Ere break the smallest parcel of this vow.
KING HENRY IV
A hundred thousand rebels die in this.
Thou shalt have charge and sovereign trust herein. [73]

Harry hű marad ígéretéhez, és e ponttól kezdve mindinkább atyja mellett áll, a felkelők elleni hadjáratban ragyogóan kitünteti magát, és párviadalban legyőzi Percyt. A hadjárat szüneteiben az alvilágba már csak az említett relatív módon tér vissza. A yorki érsek által indított újabb felkelési hullámot pedig Harry öccse, John of Lancaster herceg töri meg, egy olyan hadicsel segítségével, amely ismételten „Lucifer fészekalját” idézi. [74]

Amikor a lázadás végső kihunyásának hírét megkapja, ami tehát a hatalmával és monarchiájával való végső megbékélést is jelenti, annak uralom alá hajtása értelmében, a király azonnal meghal, az említett hiányzó személyes erőt a Mennyei Jeruzsálembe való belépéshez pedig ez után, Harryvel való utolsó közös jelenetében nyeri el, méghozzá éppen Harry, a beérkezett trónörökös által, aki a monarchia gyógyulásával párhuzamban ekkorra már tökéletesen megtisztul az alvilági szennytől. Mindezek az események azonban már nem a földi világban zajlanak. Shakespeare ugyanis egy újabb mágikus aktussal színre kívánja vinni a király halála utáni történéseket. Értelmezésünk szerint ugyanis a király IV. 3. 111-et követő ájulása valójában a halálát jelenti, és a jelenet hátralévő részének történései már egy köztes világban – a Purgatóriumban – zajlanak. Erre utal, hogy a megérkező és atyját megpillantó Harry halottnak hiszi őt, és a jelenet egy pontján a korona is a trónörökös fejére kerül. A Purgatóriumban történik meg a végső találkozás és kibékülés Harryvel, a karizmáját, monarchiáját és örökösét el- illetve visszanyerő király és a királyiságát illetve a királyságot elnyerő trónörökös egyesülése. Valójában személyiségük purifikációja által mindketten a királyi funkcióval egyesülnek, és ezen keresztül egymással. Ezzel azonban végére is érnek a Purgatóriumnak, és a Mennyei Jeruzsálembe való belépés következik: a királlyal együtt megtudjuk, hogy a kastély egyik szomszédos szobájának neve Jeruzsálem, ide viteti hát át magát meghalni, és így teljesül be a Szentföld meghódítása, a gyógyulás, a tökéletes királyiság és a prófécia.

Az V. Henrik

CHORUS
O for a muse of fire, that would ascend
The brightest heaven of invention;
A kingdom for a stage, princes to act,
And monarchs to behold the swelling scene.
Then should the warlike Harry, like himself,
Assume the port of Mars, and at his heels,
Leashed in like hounds, should famine, sword, and fire
Crouch for employment. [75]

A IV. Henrik végkifejleteként a király és az ország éppen akkor békül ki a felkelés elfojtása révén, amikor a király és a trónörökös is kibékül, ami a karizmájában csorbult IV. Henrik halálát okozza, és a tökéletesen karizmatikus V. Henrik színrelépését. Harry atyjával egyesülve e ponton eléri a Mennyei Jeruzsálemet, mely állapotból „karakterének” – mely valójában már felette áll bármiféle személyiségnek, karakternek, lévén a szakrális király archetípusának tiszta megjelenése – további fejlődése már nem vethető fel. Ennek megfelelően a tetralógia utolsó része egészen más jellegű mű, mint az azt megelőző – egyfajta túlvilági epilógus az utóbbihoz –, hiszen lényegében egy földre szállt isten működését szemlélhetjük, és drámaiság legfeljebb annak vonatkozásában bontakozhat ki, hogy különböző karakterek illetve a világ egésze hogyan viszonyul eme isteni megnyilvánuláshoz. Maga a király azonban minden drámán túl van, semmilyen kontingencia nem érintheti. [76]

CANTERBURY
The breath no sooner left his father’s body,
But that his wildness, mortified in him,
Seemed to die too. Yea, at that very moment
Consideration like an angel came
And whipped th’offending Adam out of him,
Leaving his body as a paradise,
T’envelop and contain celestial spirits.
[…] Hear him but reason in divinity
And, all-admiring, with an inward wish
You would desire the King were made a prelate;
Hear him debate of commonwealth affairs,
You would say it hath been all-in-all his study;
List his discourse of war, and you shall hear
A fearful battle rendered you in music;
Turn him to any cause of policy,
The Gordian knot of it he will unloose,
Familiar as his garter—that, when he speaks,
The air, a chartered libertine, is still,
And the mute wonder lurketh in men’s ears,
To steal his sweet and honeyed sentences:
So that the art and practic part of life
Must be the mistress to this theoric. [77]

V. Henrik a Mennyei Jeruzsálem állapotából kiindulva lép aktusba, anélkül azonban, hogy eme állapotot egy pillanatra is elhagyná, mert abból csupán relatív módon, lényének csak bizonyos modalitásaival mozdul ki. Így indul el az ilyen értelemben gazdátlan, szakrális királyt nélkülöző Franciaország meg- illetve visszahódítására, ami tulajdonképpen ugyancsak keresztes hadjárat – és ebben az értelemben ő a földi világban is megvalósítja atyja szándékát –, melyet azonban már nem a királynak kell megharcolnia, hanem országát kell vezetnie abba.

KING HENRY V
[I will b]e like a king, and show my sail of greatness
When I do rouse me in my throne of France.
[…] I will rise there with so full a glory
That I will dazzle all the eyes of France,
Yea, strike the Dauphin blind to look on us. [78]

Henrik személyét és minden akcióját a darab során olyan dicsfény övezi, mely akaratukon – és képességeiken – kívül – és felül – is magával ragadja országának nagyjait egész hadseregével együtt, és valóban csodálatos tettekre inspirálja őket. Mindez a drámában az agincourt-i diadalban csúcsosodik ki, melynek előestéjén, rendkívül kritikus helyzetben a király képes egész hadseregét magával ragadni:

CHORUS
O now, who will behold
The royal captain of this ruined band
Walking from watch to watch, from tent to tent,
Let him cry ‘Praise and glory on his head!’
For forth he goes and visits all his host,
Bids them good morrow with a modest smile
And calls them brothers, friends, and countrymen.
Upon his royal face there is no note
How dread an army hath enrounded him;
Nor doth he dedicate one jot of colour
Unto the weary and all-watchèd night,
But freshly looks and overbears attaint
With cheerful semblance and sweet majesty,
That every wretch, pining and pale before,
Beholding him, plucks comfort from his looks.
A largess universal, like the sun,
His liberal eye doth give to every one,
Thawing cold fear, that mean and gentle all
Behold, as may unworthiness define,
A little touch of Harry in the night. [79]

Felvethető, hogy Henrik itt már olyan szinten áll, mely túl van bármiféle földi hierarchián, bár mint király és hadvezér természetesen tökéletesen tisztában van a hierarchia szükségességével. Közvetlenül a csata előtti emlékezetes beszédében így lelkesíti embereit:

KING HENRY V
We few, we happy few, we band of brothers.
For he today that sheds his blood with me
Shall be my brother; be he ne’er so vile,
This day shall gentle his condition.
And gentlemen in England now abed
Shall think themselves accursed they were not here,
And hold their manhoods cheap whiles any speaks
That fought with us upon Saint Crispin’s day. [80]

A csata kimenetele valóban minden képzeletet felülmúl, hiszen az öt-hatszoros francia túlerővel szemben Henrik serege olyan győzelmet arat, melyben minden angol áldozatra száz francia esik el, köztük a francia trónörökössel együtt a teljes francia nemesség jó része. Henrik megjegyzése a csata után a híres Agincourt Carol refrénjének [81] parafrázisa:

KING HENRY V
O God, thy arm was here,
And not to us, but to thy arm alone / Ascribe we all. [82]

A megtartó, segítő és harcos Istennek pedig elsősorban a királyon keresztül kell megnyilatkoznia, és a mű esszenciája éppen annak felmutatása, hogy V. Henrik által mindez egy viszonylag késői korban is milyen tökéletességgel valósul meg.

Befejezés

Amikor a shakespeare-i életmű egy bizonyos vonulatával foglalkozó vizsgálódásunkat megkezdtük, nem ambicionáltuk annak bizonygatását, hogy a Bárdtól mindent vagy akár csak minden lényegeset megtanulhatunk, még ezen egy vonulat, a monarchizmus szellemi perspektívái kapcsán sem. Azonban spirituálisan orientálódó emberek számára fontos lehet tudni, hogy mintegy karnyújtásnyira, a viszonylag késői európai kultúrában is fellelhetők áramlatok, melyek a szellemi út támaszaként szolgálhatnak, és amelyeknek teljes figyelmen kívül hagyása könnyelműség lenne a mai kor spirituális utat járó embere részéről, törjön bár mégoly magasra.

Mindazonáltal, ami minket illet, azt a lehetőséget sem zárjuk ki, hogy egy relatív értelemben Shakespeare opusa elsődleges forrásként is szolgálhat. Műveiben egy, a forma és az irányultság szempontjából egyaránt jól körülhatárolható szimbolikus nyelv olyan autonóm használatát fedezhetjük fel, amely alkímiai szövegekkel hozhatja egy szintre azokat. A IV. Henrik kapcsán felmutattunk ilyen vonásokat, azonban minderre részleteiben talán egy másik helyen lesz alkalmunk visszatérni, hiszen itt elsősorban a Plantagenet-ház illetve általában a monarchizmus szellemi perspektíváit, valamint a szakrális történetírást kívántuk vizsgálni az angol históriákon keresztül.

Munkánk másik motivációját az adta, hogy nem nézhetjük tétlenül egy olyan gyöngyszem, mint Shakespeare kisajátítását a legkülönfélébb – olykor kifejezetten forradalmi – modern áramlatok által. Kétségtelen, hogy műveiből számos jelentésréteg felfejthető, ám ezeknek harmóniában kell állniuk egymással, és ha a jelentés bizonyos szintjein tradicionális ideák bontakoznak ki, akkor elképzelhetetlen, hogy más szinteken antitradicionális eszmék nyerhetnének teret. A Bárd művészetének esetében is nagy erővel jelentkezik az a tradicionális értékek modern világbeli pozíciója vonatkozásában tapasztalható általános tendencia, miszerint a modern ember homályosan érzi, hogy itt valami óriási kinccsel kerül szembe, amit nem képes megérteni; e nemértésből aztán egy szublimált félelem fakad (horror lucis); mely félelemből pedig egy ösztönös törekvés arra, hogy e kincset a saját szintjére lerántsa, és úgy tegyen, mintha vele kapcsolatban egyáltalán nem is lehetne semmi különöset megérteni, sőt, mintha az nem is lenne különösebben értékes. A posztmodernt, mely szerint az értelem és érték tulajdonképpen fel sem vethető, e vonatkozásban felesleges is említenünk. Természetesen, veszélyes naivitás lenne azt képzelni, hogy a külső világban megfordíthatjuk e folyamatokat, de bensőleg mindenképpen érdemes visszavívnunk Shakespeare-t a magunk számára. 

Vukics András

*

A szerző köszönetet mond Vukics Viktóriának a shakespeare-i opus értelmezésében nyújtott segítségéért.

Jegyzetek  

[E tanulmány nyomtatásban megjelent: A Tradíció ösvényei. Előadások és tanulmányok a világvallások szellemi hagyományai kapcsán 2. Budapest, 2012, Persica Kiadó, 71–115. o. – A szerk.]

1 II. Richárd, I. 3. 271–272. „Bolyongjak bármerre is, elmondhatom magamról: száműzött vagyok bár, de igaz-szülött angol.” Gaunt így vígasztalja fiát: „Think not the King did banish thee, / But thou the King. – Ne arra gondolj, hogy a Király száműzött téged, hanem te a Királyt.” Uo. I. 3. 256. 12–14. A szöveg és a sorok számozása tekintetében a következő kiadásra támaszkodunk: Stanley Wells, Gary Taylor (szerk.): The Oxford Shakespeare. The Complete Works. Oxford, 20052, Clarendon Press.

2 Kerülni fogjuk a „királydráma” kifejezést, hiszen ez magában foglalhatna számos nem-történeti jellegű művet is a Hamlettől a Lear királyon, Macbethen és a Téli regén át egészen a Cymbeline-ig. Bár Shakespeare az úgynevezett királydrámákon kívül más történeti műveket is írt, melyekre római históriákként szokás hivatkozni (ezek a Coriolanus, a Julius Cæsar valamint az Antonius és Cleopatra, míg a Titus Andronicus nem tekinthető „történelminek”), és amelyekben az angol históriákhoz hasonlóan szakrális történetírást valósít meg, a Plantagenet-ház kvalitásai és a Bárd hozzájuk fűződő bensőséges viszonya és mély értése a jelen céljaink szempontjából kitüntetik az angol históriákat. Ezért a római históriákkal itt nem foglalkozunk.

3 III. Edward, I. 1. 14–15.

4 Hogy ne menjünk messzire, elegendő csak a shakespeare-i kánonnal kapcsolatos szerzőségi és forrásproblémákra gondolnunk.

5 A dinasztia történetének néhány évszázada során a következő méltóságokat viselte: Anglia királya, Írország ura, Wales, Aquitánia, Normandia, Bretagne, Anjou, Maine, Nantes és Poitou hercege, valamint Ciprus ura; továbbá igényt formált Franciaország, Jeruzsálem, Szicília, a Német-római Birodalom és Kasztília trónjára.

6 Egy másik magyarázat szerint sok seprűzanótot ültettetett, mert szerette, ha vadászaton ez veszi körül leshelyeit. Az attribútum eredete és jelentése kapcsán számos további elmélet látott napvilágot (ld. John Plant: The Tardy Adoption of the Plantagenet Surname. Nomina 30. sz. [2007] 57–94. o.), ám itt valójában egy enigmával állunk szemben, amelynek vizsgálata most nem célunk. A Plantagenet megnevezést a történetírásban maga Shakespeare használta először következetesen az egész dinasztiára.

7 Írország és Skócia helyzete a következő századok során ingadozik, ám Waleset I. Edward tartósan az angol koronához csatolja.

8 Ld. János király, II. felvonás.

9 The Most Noble Order of the Garter. A térdszalag mint szimbólum eredete és értelmezése vitatott, ám véleményünk szerint három interpretációt kell egyidejűleg figyelembe venni: (1) A térdszalag alakjánál fogva idézi a hermetikus Ouroborost, a saját farkába harapó sárkányt, utalva a zoodiákusra és azon keresztül a Kerekasztalra. (2) A térdszalag ekvivalens lehet ama szalaggal, melyet Sir Gawain és a Zöld Lovag arthuri legendájában Gawain úr a végzetes párviadal előtt a titokzatos kastély urának feleségétől kap titkos ajándékba, és amely viselőjét sebezhetetlenséggel ruházza fel. Ez a legenda ekkoriban nagyon kedvelt volt, jelenleg ismert verses formája is III. Edward idejéből származik. E változat zárómondata egyébként éppen a Rend mottóját – HONY SOYT QUI MAL PENCE – idézi. (3) A harmadik interpretáció a térdszalagot Joan of Kent, Salisbury grófnéja harisnyakötőjével (angolul ugyancsak garter) hozza összefüggésbe, mely a történet szerint egy udvari bál alkalmával tánc közben lecsúszott. A király felvette a ruhadarabot, és ekkor mondta a Rend mottójává vált mondatot: „Szégyen annak fejére, aki erről rosszat gondol.” A III. Edward színmű kapcsán látni fogjuk, mit jelenthetett e hölgy a király számára.

10 A Plantagenet-ház európai rangjára jellemző, hogy mint III. Edward harmadik fia, John of Gaunt a kasztíliai infánsnőt kapta feleségül, akinek jogán nagy erőfeszítésekkel és komoly esélyekkel törekedett a kasztíliai trón megszerzésére.

11 Az érdekesség kedvéért megemlítjük, hogy az agincourt-i diadal után Luxemburgi Zsigmond magyar király, későbbi német-római császár meglátogatja V. Henriket, hogy békét szerezzen közte és Franciaország között. E követség annyira sikeres volt, hogy Henrik Zsigmondot beiktatta a Térdszalag Lovagrendbe, az utóbbi pedig Henriket a Sárkány Lovagrendbe – melynek emblémája egyébként a saját farkába harapó Ouroboros kígyó.

12 Ld. János király, II. 1. 487–489. E tartományok közé tartozik Anjou, amely csakhamar egy újabb dinasztia, a Capeting An­jou-ház központja lesz. E dinasztiából származik aztán Blanka ükunokájaként Károly Róbert magyar király.

13 A könyv angolul számos kiadást látott különböző címeken: Shakespeare in the Light of Sacred Art; The Secret of Shakespeare; The Sacred Art of Shakespeare; legújabban pedig Shakespeare’s Window into the Soul. Magyarul Martin Lings: Shakespeare titka. Budapest, 1995, Stella Maris.

14 Martin Lings: Shakespeare’s Window into the Soul. Rochester, 20065, ITI, 9, 12. o.

15 Nem úgy, mint a „hivatalos” Shakespeare-tudomány, amelynek – úgy tűnik – sikerült tökéletesen ignorálnia Lings művét.

16 A lehető legtávolabb áll tőlünk a vallás és a morál leértékelése, azonban mivel a spiritualitás univerzális összefüggésében kívánjuk szemlélni őket, abszolutizálásuk még nagyobb hiba lenne részünkről. Vannak spirituális utak, melyeknek bizonyos szakaszában e tényezők kritérium érvényűek, míg más utak – eminensen a legkülönfélébb tradíciók által királyinak nevezett utak – esetében ez a lépcsőfok nem hangsúlyos. Ez azonban nem jelenti azt, hogy egyes királyok ne tudták volna tökéletesen asszimilálni a keresztény kultúrkört, ld. például IV. és V. Henriket az azonos címet viselő darabokban.

17 Trivialitás hangsúlyozását kockáztatva jegyezzük meg, hogy a tradicionális mesék illetve történetek által színre léptetett archetípusoknak semmi közük a hipotetikus jungi archetípusokhoz, sőt, a két koncepció valójában diametrálisan ellentétes, annak ellenére, hogy a felszínen látszólag sok tekintetben hasonlítanak. Míg ugyanis az utóbbiak a (kollektív) tudatalattiban vagy pontosabban szubracionálisban gyökereznek, addig az előbbiek racionalitás- és személyfelettiek. A kettő ellentétét talán a legjobban úgy tudnánk érzékeltetni, ha azt mondanánk, hogy míg Shakespeare theurgo-mageiát, isteneket felidéző-megvalósító mágiát, addig Jung daimono-mageiát, démonokat felidéző és azokkal operáló mágiát űz. Jung kapcsán ld. például Titus Burckhardt: Modern pszichológia, Ars Naturæ III–IV. szám (2011) 238–256. o., különösen 247-től.

18 E történelemszemlélettel és konzekvenciáival kapcsolatban lásd René Guénon: A mennyiség uralma és az idők jelei. Debrecen, 2006, Kvintesszencia. Valamint Julius Evola: Az okkult háború. Sacrum Imperium V–VI. szám 57–70. o.

19 Ily módon szoros kapcsolatban vannak azzal, amit Evola rassz-feletti rassznak nevez. Julius Evola: A rasszok és a tradíció. H. n., 2003, Nemzetek Európája.

20 A lovag esetében is, bár ő maga nem érintkezik a földdel, mégis szüksége van valamire, ami nagyon is érintkezik, különben képtelen lenne csatázni.

21 René Guénon: A nagy Triád. Budapest, 2007, Arcticus, 110. o.

22 Julius Evola a dinasztikus ciklusokat az ír tradíció kapcsán mutatta be A Grál misztériuma című művében (Debrecen, 2001, Kvintesszencia, 31–38. o.).

23 Shakespeare a III. Edwardtól kezdődően lépten-nyomon tesz erre vonatkozóan utalásokat, melyek gyakran szatirikusak, ám amelyek annyira szubtilisek, hogy elemzésükre itt nem vállalkozhatunk. Az azonban bizonyos, hogy míg például a skótok rovására beiktatott parodisztikus karakterek és epizódok betudhatók ártatlan élcelődésnek, addig a franciákra való ilyetén utalások esetében ennél többről van szó. A legkonkrétabb ilyen utalások a III. Edwardban találhatók (pl. 11. jelenet).

24 Nincs lehetőségünk arra, hogy e témába jobban belemerüljünk, ezért Julius Evola idevonatkozó műveire utalunk: A hermetikai tradíció. Budapest, 2007, Arcticus, 15–24. o. A Grál misztériuma. 15. fejezet: A Luciferi kő. Id. kiad. 88–90. o.

25 Ld. például IV. Henrik 2., IV. 1.; és V. Henrik, II. 2.

26 Ez a felfogás korántsem kizárólag európai: a tradicionális hindú eposzban, a Mahābhāratában, ugyancsak egy dinasztikus konfliktus robbantja ki azt a háborút, amely mindazonáltal sok ksatriya számára a cél saját létmódjuk szerinti elérésének lehetőségét jelenti.

27 Melyet egyébként az utóbbi konkrétan sohasem nyer el, mert elesik Wakefieldnél, a Rózsák Háborúja egy jelentős csatájában.

28 Megjegyezzük, hogy – legalábbis eredetileg – ez a szokás csak a férfiak esetében volt alkalmazható.

29 Magyarul az utóbbi három darab némileg pontatlanul a VI. Henrik három részeként vált ismertté.

30 Ennek kapcsán adhatunk hangot ama sejtésünknek, miszerint a fősodratú magyar irodalom együttvéve nem ér annyit, mint Shakespeare egy személyben, ha pedig az irányultságot tekintjük, akkor közös mérték sincs a kettő között, lévén az utóbbi lényegileg szakrális művészet, míg az előbbi nem az. Mindez egyáltalán nem a magyarságot jellemzi, mindössze azokat a magyarnak sokszor nem is nevezhető egyéneket, akik a fősodratú „magyar” irodalmat – akár belülről, akár kívülről – megcsinálták.

31 Ha egy ilyen néző talál egyáltalán negatív karaktert a műben, akkor az a veszett anyatigrisként tomboló, semmilyen tekintélyt nem tisztelő Lady Constance lenne, aki mindazonáltal a legjobb eséllyel pályázik az emocionális modern néző szimpátiájára. A Bárd tulajdonképpeni negatív karakterei azonban sátániak – a nem eme erőt reprezentáló figurák között egy sincs, akivel akár a szerző, akár az említett típusú néző valamilyen mértékig ne tudna azonosulni.

32 Még pontosabban úgy fogalmazhatnánk, hogy Philipben ama archetípus jelenik meg újra, ami a fiziognómia mellett a személyiség jelentős részét is meghatározza mind I. Richárd király, mind pedig az ő esetében. Philipben azonban ez az archetípus természetesen némileg más árnyalatban jelenik meg.

33 János király, I. 1. 85–89. „Q. E. Vonásaiban van valami az Oroszlánszívűből; hanglejtése is az övét idézi. Nem látod talán ez ember hatalmas termetében fiam bélyegét? K. J. Megszemléltem jól tagjait, és Richárd tökéletes másának találom.”

34 Uo. I. 1. 134–137,148–154,159–168. „Q. E. Lemondanál-e vagyonodról, öcsédre testálva földedet, és követnél-e en­gem? Katona vagyok most, célom Franciaország. B. Öcsém, vedd te birtokom; én sorsomat választom. Királynőm, követlek akár a halálba is. K. J. Viseld mostantól annak nevét, akinek alakját viseled. Térdelj le mint Philip, de állj fel mint sokkal nagyszerűbb (vagy: emelkedj fel magasabbra): emelkedj fel mint Richárd és Plantagenet. B. Öcsém anyánkról, add a kezed. Az én atyám királyi rangot adott, a tiéd birtokot. Áldott legyen hát az óra, éji vagy nappali, amelyben fogantam, hogy Sir Robert [Philip anyjának férje] nem volt jelen. Q. E. A Plantagenetek igaz szelleme! Nagyanyád vagyok, Richárd, így szólíts.”

35 Uo. II. 1. 1–5.

36 Francia részről II. (Fenséges) Fülöp és trónörökös fia, a leendő VIII. (Oroszlán) Lajos van jelen.

37 Uo. II. 1. 350–360. „Ah, fenség! Mily hatalmasan tornyosul dicsőségetek, ha a királyok pompás vére fellángol! Miért a gondterheltség e fejedelmi homlokokon? Pusztítást kiáltsatok, Királyok! Vissza a vérrel áztatott mezőre, ti egyformán hatalmas, tűzben égő szellemek! Akkor aztán az egyik pusztulása jelentse a másik békéjét; ám addig roham, vér és halál!”

38 Uo. II. 2. 562–599.

39 Uo. III. 1. 73–87. „K. J. Mely földi névre hivatkozva lehetne kérdőre vonni egy szent király szabad lehelletét (vagy: szellemét)? Kigondolni sem bírnál, Kardinális, még egy oly jelentéktelen, méltatlan és képtelen nevet, hogy engem válaszra kötelezz, mint a Pápáé. Ahogyan mi, Isten után a legmagasabb méltóságot bírjuk, éppen úgy fogjuk, őutána, legmagasabb hatalmunkat, mindenütt, ahol országlunk, egyedül fenntartani, halandó kéz segítsége nélkül. Ezt válaszold a Pápának, bármiféle tiszteletadás nélkül iránta vagy bitorolt tekintélye iránt. K. P. Testvérem, Angolország, ez blaszfémia.”

40 III. Edward, 2. 202–209. „Ha békéről talál beszélni, úgy tűnik, nyelve a háborút börtönbe parancsolja; ha háborúról, olyankor Caesar felkel római sírjából, hogy hallhassa a háború felmagasztalását beszédében. A bölcsesség bolondság az ő szavain kívül, a szépség rágalom az ő szép arcán kívül, nincs nyár máshol, mint az ő derűs tekintetében, sem tél az ő megvetésén kívül.”

41 Uo. 6. 178–202. „Fight and be valiant; conquer where thou com’st.”

42 Uo. 8. 62. „Welcome, Plantagenet.”

43 Uo. 12. 135–148. „Meghalni éppoly közönséges, mint élni. Az egyik az üldözött, melyet a másik üldözőben tart. Mert ama pillanattól fogva, hogy élni kezdünk, bizony hajszoljuk és űzzük a halál pillanatát. Előbb kisarjadunk, majd virágzunk, aztán felmagzunk, ám hamarosan elhullunk, és ahogy az árnyék követi a testet, úgy követjük mi a halált. Ha tehát hajszoljuk a halált, miért féljük? Ha féljük, miért követjük? Ha követjük, hogyan is kerülhetjük? Ha félünk, félelmünkkel csak segítjük azt, amitől félünk, hogy hamarabb lecsap ránk. Ha nem félünk, akkor a legeltökéltebb körülmény sem képes megváltoztatni sorsunk (vagy: életünk) határait.”

44 Ezidőtájt (1595–99) hozzávetőleges időrendben a következő darabok születnek: II. Richárd – Rómeó és Júlia – Egy szentivánéji álom – János király – A velencei zsidó – IV. Henrik 1. – Windsori víg nők – IV. Henrik 2. – Sok hűhó semmiért – V. Henrik.

45 Egy egészen konkrét illusztrációja ennek az V. 3. 1–22. szakasz, amely IV. Henrik és trónörököse egész konfliktusát előrevetíti, ám rögtön a megoldással együtt, és mindezt Henriknek Harry Percyvel folytatott párbeszédén keresztül.

46 II. Richárd, IV. 1. 113–119. „Mely alattvaló mondhat ítéletet királya felett? És ki ül itt olyan, aki nem Richárd alattvalója? Megítéltessék hát Isten felségének képmása, az ő hadvezére, intézője, kijelölt helytartója, a felkent, megkoronázott, sok éve beiktatott, alattvalói és alacsonyabb rendű lehelet által?”

47 Emlékeztetünk rá, hogy mindez csak az események menete kapcsán igaz, nem pedig személyének kiválasztása kapcsán, mert az valami nehezen megfogható módon mindenki számára egyértelmű a műben, hogy ha nem Richárd, akkor Bolingbroke a király. Ebben az értelemben tehát ő valódi dinasztiaalapító.

48 Shakespeare egyetlen nőben egyesíti Richárd két feleségét, akit a műben Királyné néven szerepeltet, keresztnév nélkül; és akit nem annyira anyai, mint inkább szeretői kvalitásokkal látszik felruházni. Ezzel kapcsolatban is figyelemreméltó Richárd és a

Királyné szép búcsújelenete (V. 1.).

49 Lásd uo. II. 3.

50 Bolingbroke ezt így kommentálja: „Four lagging winters and four wanton springs / End in a word: such is the breath of kings. – Négy bicegő tél és négy ledér tavasz bevégződik egy szóban: ilyen a királyok lehelete.” (Uo. I. 3. 207–208.)

51 A modern ember nehezen érti meg, hogy az igazi király számára mélységesen megalázó, ha pénzügyekkel vagy általában gazdasági ügyekkel kell vesződnie. Ez egy alacsonyabb szinten a valódi nemes vonatkozásában is érvényes.

52 Uo. III. 2. 12–58. „K.R. Ne tápláld uralkodód ellenségét, én kedves földem, és édességeddel se nyugtasd falánk érzékeit; hanem pókjaid, melyek felszívják mérgedet, és súlyos testű varangyok másszanak utukba, hogy beléjük botoljanak az áruló lábak, melyek bitorló léptekkel taposnak téged. Csípős csalánt adj ellenségeimnek, és ha kebledről virágot szakítanának, őriztesd azt, kérlek, lesbenálló viperával, melynek kettős nyelve, halálos érintéssel szórjon pusztulást uralkodód ellenségeire. – Ne gúnyoljátok ki értelmetlen varázslásomat, urak. E föld érzésre ébred, és e kövek fegyveres katonáknak bizonyulnak, mielőtt királyi szülötte elbukik mocskos felkelés fegyverétől. B.C. Ne félj, uram. Ama hatalomnak, mely királlyá tett téged, van ereje, hogy megtartson királynak minden ellenében. K.R. Amikor a mennyek vizsgáló szemét a földgolyó elrejti, mely az alsó világokban fénylik, olyankor tolvajok és rablók kóborolnak itt láthatatlanul gyilkosságokban és véres gaztettekben, ám amikor e földi golyóbis alól felgyújtja a keleti fenyvesek büszke csúcsait, és fényét minden bűnbarlang mélyére bevetíti, olyankor a gyilkosságok, árulások és utálatos vétkek, az éjszaka köpönyege lerántván vállukról, csupaszon és pőrén maradnak, reszketve magukban. Így amikor e tolvaj, eme áruló, Bolingbroke, aki mindaddig örvendhetett az éjszakának, amíg mi az Antipódusokon időztünk, meglát minket felemelkedni trónusunkon, a keleten, árulásai pirulva ülnek majd ki arcára, nem bírván elviselni a nappal látványát, hanem önmaguktól megriadva reszketni fognak vétkében. A zord goromba tenger összes vize sem képes lemosni a balzsamot egy felkent királyról. Evilági emberek lehelete nem teheti le az Úr kijelölt helytartóját. Mert minden egyes emberre, akit Bolingbroke besorozott, hogy éles acélt emeljen arany koronánk ellen, Isten az ő Richárdjáért egy dicsőséges angyalt tart mennyei zsoldban. És ha angyalok harcolnak, a gyenge emberek el kell, hogy essenek; mert az ég védelmezi még az igazat. Nem vagyok tán Király? Ébredj, rest fenség, hiszen alszol! A Király neve talán nem negyvenezer név? Fegyverbe, fegyverbe, nevem! Egy aprócska alattvaló sújt nagy dicsőségedre. Ne horgasszátok le fejeteket, ti, királyi kegyeltek: nem vagyunk tán magasan? Magasak legyenek hát gondolataink.”

53 Shakespeare világából azonban természetesen nem veszett ki minden mágia, ennek letéteményesei a históriákban elsősorban a walesiek. Ld. például uo. II. 4., illetve Glyndŵr személyét a IV. Henrik első részében.

54 Uo. III. 2. 90–99,168–173. Richárd e szavakat egy hírhozóhoz, majd követőihez intézi. „Evilági veszteség a legrosszabb, amit feltárhatsz. Mondd, királyságom elveszett? Nos, az csak gondom volt, és miféle veszteség megszabadulni a gondtól? Bolingbroke olyan hatalmasra tör, mint mi? Nos, hatalmasabb úgysem lehet. Ha Istent szolgálja, Őt mi is szolgálni fogjuk, ebben tehát társak leszünk. Lázadnak alattvalóink? Ezen nem segíthetünk. Ez Isten ellen éppúgy hitszegés, mint ellenünk. Kiálts jajt, pusztulást, romlást, kárt, hanyatlást: a legrosszabb a halál, és a halálnak úgyis eljön a napja. Vessetek el tiszteletet, hagyományt, formát, szertartási kötelességet, mert mindeddig csak félreismertetek engem. Én is kenyérrel élek, mint ti; vannak vágyaim, ízlelek fájdalmat, szükségem van barátokra. Ennyire alávetetten, hogyan mondhatnátok rám, hogy király vagyok?”

55 Uo. III. 3. 61–70. „B. Nézd csak, nézd, Richárd Király maga tűnik fel, ahogy a sértettségtől piruló Nap a kelet tüzes kapuján keresztül, amikor látja, hogy irigy fellegek gyülekeznek, hogy tompítsák dicsőségét, és bemocskolják ragyogó utazásának pályáját a nyugat felé. Y. Mégiscsak királyinak látszik. Nézd, a szemét, ragyogón, mint a sasé, világlik fel, fenséget sugározva. Ó, jaj, hogy bármi romlás érhet ilyen csodálatos jelenséget!”

56 Ezt illusztrálják gyönyörűen az V. 2–3. jelenetek, ahol York nagy erővel érvel amellett, hogy a király számoljon le York fiával, aki egy Henrik elleni összeesküvés fő szervezője, miközben a király már eldöntötte, hogy megkegyelmez neki.

57 IV. Henrik 1., I. 1. 85–89. „[…] bárcsak kiderülne, hogy valamely éjjel-lopakodó tündér a bölcsőben elcserélte pólyás gyermekeinket, és az enyémet nevezte el Percynek, az övét Plantagenetnek. Akkor az ő Harryje az enyém lehetne, és az enyém lenne övé.”

58 E célként megjelenő állapotot olyan szimbólumok jelzik, mint Héraklésznél a Heszperidák Kertje illetve annak almafája vagy aranyalmája, az európai lovagi tradícióban pedig a Szent Föld illetve a Mennyei Jeruzsálem, vagy más aspektusból a lovag Hölgye. A hérosszal és a titánnal kapcsolatban ld. Horváth Róbert: A hősök kora. Tradíció 1998, 65–74. o. Valamint Julius Evola: A Grál misztériuma. Id. kiad. elszórtan.

59 Uo. II. 5. 103–109. „Észak Hotspurje (kb. ’forró sarkantyú’), aki elpusztít itt nekünk vagy hat-hét tucat skótot reggelire, majd kezet mos, és így szól feleségéhez: »Pfuj, ez a békés élet! Kellene már valami tennivaló.« Mire ő: »Ó, édes Harrym, mennyit öltél ma le?«»Csutakoljátok le a deresemet«, szól ő, aztán egy óra múlva válaszol: »Úgy tizennégyet – csekélység, csekélység.«”

60 Lásd uo. I. 3. 134–142, IV. 3. 54–61, illetve a nőkkel kapcsolatban II. 4. 73–115 valamint III. 1. 225–253.

61 Uo. V. 4. 84–88. „H. Percy, por vagy és tápláléka a – P. H. A férgeknek, bátor Percy. Isten veled, nagy szív. Félrecsúszott törekvés, mily apróra zsugorodtál! Amikor e test még szellemnek adott otthont, egy egész királyság is túl szűk tartomány volt számára.”

62 Martin Lings: I. m. 19. o. Igaz ugyan, hogy a darabban egyes – nem túl hangsúlyos – helyeken Sátánnak titulálják Falstaffot, ám Shakespeare műve nem teológiai indíttatású. Az érdekesség kedvéért jegyezzük meg, hogy bár a IV. Henrikben Falstaff nem önálló figura, a Bárd függetlenül is színre lépteti őt egy színtiszta vígjátékban, a Windsori víg nőkben, melyet – úgy tűnik – éppen a IV. Henrik két része között írt. A történet szerint a darabot Erzsébet királynő rendelte Shakespeare-től, mert látni akarta Falstaffot mint szerelmest. Nos, e brilliáns komédiából annyit tanulni is lehet, hogy szerelemre egy ilyen figura tökéletesen képtelen.

63 Poinsszal kapcsolatban ld. IV. Henrik 2., II. 2.

64 IV. Henrik 1., I. 2. 192–200. „Ismerlek jól mindnyájatokat, és egy ideig fenntartom még haszontalanságotok zabolátlan kedvét. Ám ebben a Napot utánzom, aki megengedi ugyan a közönséges, ártó fellegeknek, hogy eltusolják szépségét a világ elől, de csak azért, hogy amikor kedve van ismét önmaga lenni, hiánya miatt csak annál jobban csodálják, áttöréséért a ködök szennyes és ocsmány homályán, melyek megfojtani látszottak őt.”

65 Uo. II. 5. 454–486. „P. H. Miért töltöd idődet ama testnedv-tartállyal, az állatiasság ama tárházával, ama hasas vízkór-hordóval, ama roppant aszú-tömlővel, ama tömött zsigerzacskóval, ama sült Manningtree-ökörrel, melynek puding van a hasában, a tisztes Bujasággal, az ősz Kihágással, a Haramia nagyapóval, a túlkoros Hiúsággal? Mi másban jó ő, mint hogy aszút ízlel és megissza? Mi másban alapos és tiszta, mint hogy feldarabol egy kappant és megeszi? Mi másban jártas, mint az ügyeskedésben? Mi másban ügyes, mint a gazságban? Mi másban gaz, mint minden dologban? Mi másban érdemes, mint a semmiben? F. Nem, jó uram, ami Jack Falstaffot illeti, ne száműzd őt Harryd társaságából, ne száműzd őt Harryd társaságából. Ha a dagadt Jacket száműzöd, az egész világot száműzöd (vagy: száműzheted az egész világot). P. H. Ezt teszem; ezt fogom tenni.” Figyeljük meg, hogy míg Harry a korcsma közönségével prózában beszél, addig a királyi udvar nemeseivel versben.

66 Uo. II. 5. illetve második rész II. 4.

67 Az egyik emlékezetes csatajelenetben például, amikor a kardját vesztett herceg összetalálkozik vele a csatamezőn és kardot kér tőle, Falstaff egy kulacs aszút húzat elő vele a zsebéből. (Uo. V. 3. 39–55.) A (harcosi) becsületről szóló „katekizmusában” Jack tulajdonképpen egész „ars poeticáját” mondja el. (Uo. V. 1. 126–140.)

68 IV. Henrik 2., V. 5. 47–69. „Nem ismerlek, vénember. Hagyatkozz imáidra. Milyen rosszul áll az ősz haj a bolondnak és tréfacsinálónak! Álmodtam sokáig egy ilyesfajta, ilyen csömörtől dagadt, ilyen vén és ilyen profán emberről; de felébredvén nagyonis megvetem álmomat. Mostantól csökkentsd testedet, növeld méltóságodat. Hagyd a zabálást; tanuld meg, hogy a sír háromszor olyan szélesen tátong feléd, mint más embernek. Bohóc-ötlötte tréfával nekem már ne válaszolj. Ne hidd, hogy ugyanaz vagyok, aki voltam, mert Isten tudja, és a világ is így fogja látni, hogy elfordultam korábbi önmagamtól; és így fordulok el azoktól, akik társaságom voltak. Amikor majd hallod, hogy az vagyok, aki voltam, környékezz meg, és az leszel, aki voltál, kihágásaim mentora és gyámja. Addig azonban száműzlek, ahogyan tettem többi eltévelyítőmmel is: halálbüntetés terhe alatt nem jöhetsz tíz mérföldnél közelebb személyünkhöz. Életed szükségleteivel ellátlak majd, nehogy a nélkülözés bűnbe vigyen. És ahogy halljuk, hogy megreformálod magad, erőidhez és kvalitásaidhoz mérten előléptetünk majd.”

69 V. Henrik, II. 3. illetve IV. 4. 65–67.

70 IV. Henrik 1., I. 1. illetve második rész III. 1.

71 IV. Henrik 2., IV. 3. 1–10. „Most hát, urak, ha Isten által sikerrel zárul e küzdelem, mely ajtónk előtt vérzik, fiatalságunkat magasabb mezőkre vezetjük, és nem hordozunk kardot, csakis megszenteltet. Hajóhadunk eligazítva, haderőnk egybegyűjtve, távollétünk alatt helyetteseink szilárdan beiktatva, és minden óhajunknak megfelelően alakul. Már csak egy kevés személyes erő hiányzik, és kivárunk, amíg e mostani újabb felkelők is visszatérnek kormányzásunk járma alá.”

72 IV. Henrik 1., II. 5. 368–375. „F. De mondd csak, Hal, nem vagy szörnyen megijedve? Te mint trónörökös kikaphatnál-e a világon még három olyan ellenséget, mint ez a gonosz-lélek Douglas, ez a rossz-szellem Percy és ez a pokoli Glyndŵr? Nem félsz rettenetesen? Nem fagy meg a véred tőle? P. H. Hitemre, egy csöppet sem. Belőlem hiányzik a te egynémely ösztönöd.”

73 Uo. III. 2. 118–160. „K. H. Percy, Northumberland, a yorki érsek őexcellenciája, Douglas, Mortimer, ellenünk szövetkeznek, és felkeltek. De miért is mondom el neked e híreket? Miért beszélek neked, Harry, ellenségeimről, aki a legközelebbi, és legádázabb ellenségem vagy? Hiszen minden bizonnyal, szolgai félelemből, alacsony hajlamokból és dacból, ellenem fogsz harcolni Percy zsoldosaként, sarkában koslatni, és grimaszaira hajlongani, hogy kinyilvánítsd, milyen degenerált vagy. P. H. Ne hidd, hogy így lesz. Nem így fogod találni. Visszaolvasom mindezt Percy fejére, és valamely dicsőséges nap lezárásaként büszkén mondhatom majd, hogy a fiad vagyok. És ez lesz az a nap, virradjon bármikor is, amikor a dicsőség és hír e gyermeke, e nagyszerű Hotspur, e mindenek által dicsőített lovag, és a te elfelejtett Harryd találkozik majd. Percy csak az ügynököm, én jó uram, aki dicsőséges tetteket halmoz fel az én számomra. És olyan szigorúan elszámoltatom majd, hogy minden dicsőségét át fogja adni, igen, nevének legapróbb hírét is, vagy a szívéből tépem ki a számvetést. Ezt, Isten nevében, megígérem most, amit, ha úgy akarja, be is teljesítek. Ha nem, a vég felbont minden köteléket, mert százezer halállal halok meg, mielőtt megszegném a legkisebb szavát is ezen ígéretemnek. K. H. Százezer lázadó hal meg ebben. Királyi tisztet és korlátlan megbízást fogsz kapni mindezekben.”

74 IV. Henrik 2., IV. 1.

75 V. Henrik, Prológus 1–8. „Tűz-múzsáért kiáltok, mely az alkotás legragyogóbb egébe is felemelkedhet; egy királyság legyen a színpad, hercegek a színészek, és monarchák figyeljék a túláradó színt. Akkor aztán a harcos Harry, önmagához méltón, felöltheti Mars külsejét, és sarkában, pórázon, mint a kutyák, éhínség, kard és tűz koslathatnak szolgálatért.”

76 Mindez azonban Shakespeare számára nem jelenti azt, hogy ne szőhetné a darabba az életmű egyik legbájosabb jelenetét (V. 2.), melyben színre viszi a király udvarlását Katalin Valois királylánynak. A jelenet báját az adja, hogy Katalin meglehetősen keveset tud angolul, így a király csak kevéssé támaszkodhat a verbalitásra.

77 Uo. I. 1. 26–53. „Alighogy atyja testét elhagyta a lélek, [Harry] zabolátlansága, őbenne [atyjában] elemésztődve, ugyancsak elpusztulni látszott. Igen, abban a szent pillanatban a Belátás, mint egy angyal, megérkezett, és kiűzte belőle a bűnbeesett Ádámot, testét paradicsomi állapotban hagyva, hogy mennyei szellemeknek adjon otthont. Hallgasd csak, ahogy isteni dolgokról érvel, és, csodával eltelve, az kívánod, bár főpappá lenne a Király; hallgasd ahogy a közügyekről vitatkozik, azt mondanád, ezt tanulta egész életében; figyeld, ahogy háborúról beszél, és félelmetes csatát hallhatsz zenébe foglalva; fordítsa figyelmét bármilyen politikai esetre, gordiuszi csomóját olyan könnyedén oldja meg, mint saját térdszalagját – úgyhogy, amikor ő beszél, a levegő, e hírhedt csapongó is megáll, és a néma csodálat költözik az emberek fülébe, hogy ellopja kedves és édes mondatait: így hát az élet elmélete és gyakorlata egyaránt szeretőjévé szegődik e teoretikusnak.”

78 Uo. I. 2. 273–280. „Valóban királyi leszek, felmutatom nagyszerűségem zászlaját, ha majd felhágok a francia trónra. A dicsőség olyan teljességével fogok feltűnni ott, hogy elkápráztatok minden szemet Franciaországban, sőt, megvakítom a Dauphint [a francia trónörököst], ha reánk tekint.”

79 Uo. IV. 0. 28–47. „Ó, most, aki csak látja e lepusztult csapat fejedelmi vezérét, ahogy sétál őrszemtől őrszemig, sátortól sátorig, kiáltsa »Hála és dicsőség a fejére!« Mert elindul és végiglátogatja seregét, jó reggelt kíván nekik szerény mosollyal, és testvéreknek, barátoknak, honfitársaknak szólítja őket. Királyi arcán semmi jele annak, milyen rettentő sereg kerítette be őt; a fárasztón átvirrasztott éjszakának sem enged át egyetlen cseppet sem arcszínéből, hanem frissnek látszik, és legyűri a sápadtságot, derűs külsővel és kedves fenséggel, hogy minden nyomorult, aki az előbb sápadtan sínylődött, látván őt, vigasztalást nyer látványától. Univerzális bőkezűséggel, mint a Nap, pillantása mindenkinek szabadon adakozik, megolvasztva a jeges félelmet, úgyhogy alacsony és előkelő egyaránt kissé úgy tűnik, amennyire méltatlanságuk engedi, mint maga Harry az éjszakában.”

80 Uo. IV. 3. 60–67. „Mi kevesek, mi boldog kevesek, mi testvérek csapata. Mert az, aki ma vérét ontja velem együtt, a testvérem lesz; legyen bármily alantas, ez a nap megenyhíti állapotát. És sok úr, aki most ágyban van Angliában, átkozottnak fogja tartani magát, hogy nem volt itt, férfi mivoltát pedig értéktelennek, ha valaki olyan beszél, aki velünk harcolt Szent Kriszpin napján.”

81 DEO GRATIAS ANGLIA REDDE PRO VICTORIA!

82 Uo. IV. 8. 106–108. „Ó, Isten, a te fegyvered (vagy: karod) volt itt, és nem magunknak, hanem csakis a te fegyverednek rójuk fel mindezt.”