„Egy lövés — egy élet.”



„Egy lövés – egy élet.”

(Tanulmányok a tradicionális íjászatról, Debrecen, 2009, Kvintesszencia Kiadó)


„Konfuciusz az Íj Útját gyakorolta, hogy szemléltesse, miképp cselekszik az önmagán dolgozó személyiség. Konfuciusz nem törődött azzal, hogy száz lövésből százszor eltalálja-e a célt. Azt mutatta be, hogyan tökéletesítheted száz lövésből százszor a lényedet.”

(Awa Kenzo)



A Tanulmányok a tradicionális íjászatról, témájából adódóan, látszólag (!) egy szűk és csak az íjászat iránt valamilyen szempontból elkötelezett olvasóközönség érdeklődésére tarthat számot. Ezzel szemben, véleményünk szerint, e könyv perspektívái sokkal univerzálisabbak annál, hogy az íjászattal gyakorlati szempontból nem foglalkozók csak úgy elmenjenek mellette. Az a világ, melybe az olvasó e kötet közvetítésével betekintést nyerhet, minden mozzanatában szellemmel áthatott, s atmoszférája ezért is oly magával ragadó. A szóban forgó magasrendű szellemiség — talán sokak számára érdekes módon — nem könyvekhez kötődik, megnyilvánulásához nincs szükség egyetemekre, kulturális programokra, más napjainkban általános egyéb formákra. Jelenlétét annál inkább jelzi az önátalakításra való törekvés, a fegyelem, a koncentrált tevékenység és lelkület, a benső erő, a rendíthetetlen nyugalom és egyensúly, a pontosság, a türelem, a ritmus és egy halálos komolyságú játékos könnyedség együttes jelenléte. Olyan tevékenységekben nyilvánul meg, amelyek során „önmagunkban, befelé kell valamit véghezvinnünk” (Herrigel, 82. o.), s ezek illetve a hozzájuk tartozó eszközök „mintegy ürügyként szolgálnak valamihez, ami nélkülük is elérhető volna, csupán az utat mutatják egy célhoz, nem pedig magát a célt, mindössze segítséget nyújtatnak az utolsó döntő ugráshoz” (Herrigel, 82. o.).

A kötet négy művet foglal magában: Ananda Kentish Coomaraswamy összehasonlító tanulmányát az íjászat — számos különböző tradíció doktrínájában előforduló — szimbolikájáról; William R. B. Acker Kyudo. Az íjászat japán művészete című könyvét, mely a kyudo gyakorlati vonatkozásaiba vezeti be az olvasót; Eugen Herrigel a japán művészeteket átható zen szellemiségről írott, Zen az íjászművészetben című könyvét; illetve John Stevens Awa Kenzo életéről és tanításairól szóló művét (Zen íj, zen nyíl). E tanulmányok ugyan főként az íjászat Japánban megjelent formájához, a hagyományok tekintetében pedig a zen buddhista tradícióhoz kapcsolódnak, mégis megközelítéseik, különösen Coomaraswamy és Herrigel magyarázatai illetve Awa Kenzo a kötet végén olvasható tanításai, egyetemes érvényű alapelvekből indulnak ki, így egyfelől a formafeletti lényeg irányába mutatnak, másfelől az univerzális princípiumok egy lehetséges alkalmazásának, a külső és benső hozzáállás szempontjából is valóban nagy erejű, érzékletes példáját nyújtják. A következőkben e szövegek néhány általunk fontosnak tartott lényegi aspektusával szeretnénk röviden foglalkozni, olyan értékekkel, szempontokkal, célokkal, amelyek nemcsak szorosan a zenhez és az íjászathoz kapcsolódnak, hanem a tradicionális szemléletre egyetemesen jellemzők.


Ananda Kentish Coomaraswamy (1877–1947)

Számos elméleti és gyakorlati vonatkozáson túl, az íjászat kapcsán sajátos összefüggésekben tárul fel egy rituális cselekvés légköre, benső szellemi miliője. A mai nyugati ember — mivel olyan szellemi magatartást feltételező cselekvésről van szó, ahogy Eugen Herrigel írja, „ami legemelkedettebb alakjában […] a papi ember lényét jellemzi” (81. o.) — a rituális nézőpontot elsősorban a vallási rítusokhoz, ritkábban a művészethez, a művészi alkotás folyamatához társítja, holott a tradicionális civilizációkban, egy sokkal átfogóbb értelemben, az élet minden mozzanatát érinti. Mindazt, amit egy valódi tudásból eredően a kozmikus renddel összhangban hajtanak végre, rituális tettnek nevezhetünk, és ez bármely emberi akcióra kiterjeszthető, noha a kozmikus és az emberi rend közötti megfelelések mély ismeretének hiányában ez egyre szűkebb területeken felismerhető a mai ember számára. A „hétköznapi élet illúziója” bármely, a szentség jelenlétével övezett, szakrális jellegű aktust, mely az életfeletti megnyilatkozásának ad helyet, a partikuláris vallási ceremóniák síkjára korlátoz.[1] Ugyanakkor ezen illúzió foglyai nagyon is sóvárogják azokat a szellemi alapélményeket, amiket gyakran nem a vallással összefüggésben, hanem más sorsszerű események kapcsán, vagy esetleg valamely művészettel való találkozáskor élnek át. A Szent Szellem közvetett vagy közvetlen jelenlétének megtapasztalása elől ekkor elhárulnak az akadályok. A tradicionális kultúrák egyrészt éppen arról ismerhetők fel, hogy a szóban forgó szellemi alapélmény megtapasztalásának lehetőségét az élet lehető legtöbb területén megteremtik egy olyan bölcsességi tanításra alapozva, amelyet Julius Evola eképpen foglalt össze: „Egyetlen valóság létezik, amelynek különböző dimenziói vannak, és létezik az emberi (és az emberfeletti) tapasztalás lehetséges formáinak hierarchiája, amellyel kapcsolatban ezek a különböző dimenziók lassanként megnyílnak, egészen addig, amíg elérhetővé válik a lényegi valóság közvetlen észlelése. […] E nézőpontból nem létezik egy relatív valóság és rajta túl egy elérhetetlen abszolút valóság, hanem az egyetlen valóság észlelésének relatív, feltételekhez kötött és abszolút módja. […] ily módon minden magasabbrendű megismerés felé vezető út feltétele saját magunk átalakítása, egy exisztenciális és ontológiai szintáttörés”.[2]

Japánban a szépművészetekről és a harcművészetekről „azt állítják a követőik, hogy gyakorlataik alapjaként a seishin sanren, a spirituális gyakorlás vagy szó szerint inkább a spirituális kovácsolás szolgál. Ezeket a művészeteket mind ként, azaz útként ismerik el, amelynek kínai megfelelője a tao. […] Eképpen létezik a bambuszfuvola, a testfestészet, a kalligráfia, a teaszertartás, a virágrendezés útja, valamint a harcművészetek közül a kard, a »lágyság« vagy a »rugalmasság« útja (judo) és az íj útja. Az első dolog, amit az említett művészetekről érdeklődő megdöbbent nyugati embernek elmondanak éppen az, hogy nem azt kell megtanulni, hogyan játsszunk a fuvolán, rendezzük el a virágokat, miként írjunk le egy kínai írásjelet, vagy döntsük le ellenfelünket, esetleg hogyan hasítsuk szét a fejét vagy lőjük keresztül nyílvesszővel. Távolról sem. Változatlanul azt állítják, hogy ezen művészetek létoka a jellem fejlesztése, a nyugalom és egyensúly megszerzése, az elme uralása és a spirituális gyakorlás” (54. o.). William Acker így utalt a művészetnek arra az önmagán túlmutató funkciójára, amelyet ma elsősorban keleti kultúrákkal összefüggésben emlegetnek, holott egészen a középkor végéig nyugaton is ismert és alkalmazott volt.


Awa Kenzo (1880–1939)

E művészetek lényege az önátalakítással áll összefüggésben. Nem az individualisztikus önkifejezés jellemző rájuk, inkább az ember individualitást meghaladó önmagára találása. Az individuum itt tulajdonképpen eszköz, és ha tradicionális értelemben beszélünk alkotásról, művészi előadásról, vagy például az íjászat kapcsán a lövés helyes végrehajtásáról, az individualitás eltűnéséről kell beszélnünk — mintha soha nem is lett volna, átadja a helyét valami sokkal valóságosabbnak, helyet ad valami személyfeletti értelemben tipikus megnyilatkozásának, amely egyszerre teremtő idea és funkció, s lehetőség az immanens Szellem megtapasztalására. A végső lényeget tekintve, a művész ebben sokkal inkább önmagára ismer; s minél „nagyobb művészről” van szó, tevékenységében annál inkább saját, a tiszta lét felé nyitott, igazi természete nyilatkozik meg. „Keresni igazi mivoltodat minden lövéssel: a Béke Nagy Útja. Ez minden, amire szükséged van” (162. o.). „A mi Nagy Utunk alapja a saját mivoltunk. Gyakran halljuk, hogy a saját mivolttal való egyesülésről beszélnek. Minden vallás erről tanít. Ha tényleg megérted saját mivoltodat, az Íj könnyedén uralható lesz.” (165. o.) — írja Awa Kenzo.

Ahogy a mesterember vagy a művész az alkotás során először egy kontemplatív aktusban felkészül és megismeri a megalkotandó mű ideáját — amit aztán igyekszik minél pontosabban visszaadni —, úgy a tradicionális előadóművészetben és a harcművészetekben is döntő fontossággal bír a kontemplatív fázis, amely előkészítője és megalapozója a tulajdonképpeni akciónak. A művész számára „a mű előkészületei egyúttal azzal a jelentőséggel is bírnak, hogy őt a művészi alkotásra lelkileg felkészítik. Annak az elmélyedő nyugalomnak, amellyel ezeket végzi, köszönheti a döntő jelentőségű ellazítottságot és összes erőinek kiegyensúlyozottságát, azt az összeszedettséget és szellemi jelenlétet, amely nélkül igazi alkotás nem sikerülhet. Szándék nélkül elmerülve tevékenységében tart ama pillanat felé, amelyben az ideaként szemei előtt lebegő mű mintegy magától létrejön.” (Herrigel, 106. o.) Az íjászművészet szertartása esetében is kulcsfontosságúak az egyes lépések, a felkészülés, a tartás, a cél szemrevételezése és maga a lövés. „Amikor íjjal a kézben elfoglaljuk helyünket a lőtéren, más emberek minden gondolatát el kell távoztatni elménkből, tudatosítva, hogy csak az íjazás foglalkoztat. Csak ekkor, az elme lehető legtökéletesebb összpontosításával fordulunk szembe a céllal, felkészülve a lövéshez.” (Acker, 41. o.) Az izmok ellazítása, a szabályos légzés mellett a szellemi éberség fokozása, a szándék nélküliség és a céllal való azonosulás realizálása a legfontosabb. A szertartás kitartó és pontos végzése az összeszedettség olyan magas fokának eléréséhez vezet, hogy a lövés pillanatára minden egy tér-időn kívüli Mostba sűrűsödik: az ember „kilép” érzékeiből, nincs külvilág, az íjász maga az íj és a nyíl, ő maga a célpont és az akció pillanatában ő maga a lövés. (Kenzo tanítása szerint: „Az Íj önvalóvá válik. Az Íj megismerése az önvaló megismerése. Az önvaló megismerése önmagad elfeledése. Önmagad elfeledése annak felismerése, hogy a világmindenségben minden te magad vagy. Eredendően te vagy az ég és a föld, a kezdettől a végig.” [162. o.] „Neked és az íjnak eggyé kell válnotok; ez isteni aktus. Az eszköz és az önvaló egysége isteni. Nincs íj, nincs nyíl, nem vagy te sem; az igen és a nem egy és ugyanaz.” [163. o.]). A lövés pillanatában dől el, hogy a felkészülés során milyen mértékben valósult meg az éntelenség, a tökéletes szellemi jelenlét és szándéktalanság, s ezek eredményeképpen mágikus módon létrejön-e a tökéletes lövés. „A lövés tanúságot tesz róla, mennyire bízol az Útban.” – írja Kenzo (175. o.). A szertartás során kiderül, az íjász valójában önmagával áll szemben, hiszen ahhoz, hogy a lövés tökéletes lehessen — hogy Az lőjön és az íjász, törekvésének megfelelően, magasabb értelemben is célba találjon —, a partikuláris énnek semmivé kell válnia. Ahogy Herrigel írja: „Az íjász önmagával vívott harcában mutatkozik meg igazán a művészet titkos benső lényege” (80. o.), ami az önmagával vívott küzdelem mértékének megfelelően „élet-halál kérdése”.

„Nem számít, hogy milyen művészet révén, a legfontosabb az, hogy megállapítsd, ki is vagy te valójában. Hogy egocentrikus önmagadból abszolút önmagadba eljuss.” (Kenzo, 166. o.) Az ember önmagával való harca, más szóval az individualitás transzcendálása minden metafizikai doktrína lényegi eleme. Ilyenformán, ahogy a kötetből világosan kiderül, a tradicionális íjászatban a célba találás és a cél elérésének végső értelme metafizikai, és végső Önmagam elérésével függ össze, a cél elvétése pedig elúttalanodás és eltévedés (vö. Coomaraswamy, 14. o.), minthogy „Az igazságra »törekvés« egyfajta vadászat, az ember a nyomára bukkan, megcélozza, eltalálja a célt és beléhatol” (Coomaraswamy, 26. o.). A „célba találás” és a „cél elvétése” itt tehát elsősorban szimbolikus kifejezések: „A tanítás nem tud semmit a célról, amelyet az íjásztól bizonyos távolságra felállítanak. Csak arról a célról tud, amely technikailag nem megcélozható, és ezt, ha megnevezi egyáltalán, Buddhának nevezi.” (Herrigel, 116. o.). „A céltáblán megjelenő találatok csak külső próbák és a legmagasabbra fokozott szándéktalanságnak, éntelenségnek, elmélyültségnek a bizonyítékai” (Herrigel, 117. o.).


Eugen Herrigel (1884–1955)

A dolgok szimbolikus szemlélete a kultikus cselekvések mély átéléséhez szorosan hozzátartozik, s ezért zárásképpen talán nem pusztán szócséplés éppen e kötettel kapcsolatban minderről néhány szót szólni. A különböző tradíciókban az íj és a nyíl sokféle, szimbolikus értelemben is fontos, alkalmazásával találkozhatunk, így például a buddhizmusban „használják a démonok és negatív energiák lelövésére, a veszély és a kísértések sakkban tartására, a hamis nézetek átszúrására, illetve, hogy a gonosztevők szívének kellős közepébe lőjenek a bölcsesség és a tetterő egyesítése révén” (Stevens, 156. o.). Ez többek között azért is lényeges, mert számos tényező közül, melyek révén az élet minden vonatkozása a szellemmel való áthatottság formáját ölti vagy éppen az attól való elválasztottság képét mutatja az ember számára, az egyik legszembeötlőbb a szimbólumokat értő látásmód megléte vagy hiánya. E látásmód számára a dolgok túlmutatnak önmagukon, amiért is a szimbólumok által megjelenített szellemi valóságok iránti fogékonyságról is beszélhetnénk, mely magában foglalja a csoda iránt való érzéket és azt a képességet, mellyel önmagunkat és környezetünk minden elemét el tudjuk helyezni a valóság teljességét átfogó szellemi rendben. Tény, hogy napjainkban az élet bármely területét nézzük, kevéssé jellemző, hogy az ember képes lenne a dolgoknak adekvát jelentést tulajdonítani, s ha nem is keres mögöttük vagy felettük semmi hatalmasabbat és valóságosabbat, bizonyos létszemléleti perspektívák hiányában, úgy tűnik, még kevésbé képes egy absztrakcióktól mentes, a valóságot közvetlenül tapasztaló fenomenológia alkalmazásával „önmagukban” látni a dolgokat, hogy azok mint jelenségek tárják fel számára végső lényegüket. Ahogy azt az utóbbi néhány száz évben világszerte zajló folyamatok mutatják, mindez nagymértékben oktatás és nevelés kérdése, amit viszont alapvetően meghatároz egy civilizáció karaktere, beállítottsága, tulajdonképpeni centruma és szubsztanciája. A nevelés során közvetített legfőbb értékekhez kapcsolódó irányelvek és lehetőségek, bármik is legyenek azok, meghatározó érvényűek az ember képességeinek kibontakoztatásában vagy elcsökevényesítésében, lelki–szellemi értelemben vett életszínvonalának kialakításában. És pontosan ebből adódóan is, van olyan világ, ahol az ember azért él, hogy fizikai lényét minden vonatkozásban és minél nagyobb mértékben horizontálisan kiterjessze, és van olyan, ahol az ember azért él, hogy fizikai lénye feletti uralommal egy vertikális elmozdulás értelmében szellemi lényét világra hozza. A hagyományok szerint, aki az előbbit választja, a halált választja, aki pedig az utóbbit, vagyis a „magunktól való megszabadulás útját”, az „önmagára találhat” és „új életet” nyerhet. Egy tradicionális társadalomban bármely kultikus tevékenység, így az íjászat is, lehet az említettek figyelembevételével út, hiszen — ahogy Coomaraswamy írja — „egy ilyen társadalomban semmi profán nincsen; ennek éppen fordítottja a helyzet a szekularizált társadalmakban, ahol semmi szakrális nincsen. Látható, hogy még ami »sportnak« tűnik, az is lehet yoga, és a cselekvő és szemlélődő életmód, a külső és belső ember miként egyesíthető egyetlen tettben, amelyben mindkét »én« együttműködik” (33. o.).

„A mi Utunk végső soron egy magányos törekvés. Valódi Önmagad megvalósításán alapszik, és ezt csak te magad viheted véghez. Saját magadnak kell kitörnöd kagylóhéj-szerű burkodból. Törekedjünk egyenesen és tisztán Lőni, eltévelyedések nélkül.” (Awa Kenzo)


Kilény Zsigmond



[1] Vö. René Guénon: Megjegyzések a beavatásról (Debrecen, 2002, Kvintesszencia Kiadó) illetve Beavatás és spirituális megvalósítás (Debrecen, 2006, Kvintesszencia Kiadó) című könyveinek vonatkozó fejezeteivel.

[2] Julius Evola: A hatalom yogája. Budapest, 2007, Persica Kiadó, 39–40. o.


1 megjegyzés:

Nomád Csapás írta...

Köszönöm a Szerzőnek ezt az elmélyült értésről tanúságot tevő, kiváló recenziót.

Baranyi Tibor Imre, a könyv szerkesztője.