Ars Naturae



(Ars Naturæ, I. évfolyam, 1-2. szám, Életharmónia Alapítvány, Szeged, 2010)


Ars Naturæ

Ökológiai, társadalmi, kulturális folyóirat [1]


„Mindig tökéletes megfelelés van egy világ és az emberek tudatállapota között.”

René Guénon


A környezetvédelem ma egyre kitüntetettebb figyelmet kap a jelenkori ember életében – hozzátehetjük, hatalmas ökológiai katasztrófák közepette. E kitüntetettség így nem meglepő, más szempontból – a dolgok mélyére tekintve – azonban mégis az, hiszen a modern civilizációban ez csupán az egyik terület, ahol tulajdonképpen minimális információk birtokában is szinte megoldhatatlan válsághelyzet középpontjában találjuk magunkat. Mindenesetre – ha más válságos pontokat talán igen – az ökológiai válságot már semmiképpen nem lehet „eltakarni”, egy bizonyos fenyegetettség állandóan jelen van, s e nyugtalanító helyzet egyre kevésbé engedi, hogy az ember álharmóniát alakítson ki, s dédelgessen magában és környezetében. Ezzel együtt a modern civilizációnak keményen és visszavonhatatlanul szembesülnie kell az alapját alkotó, pusztán néhány évszázados eszmék valódi arcával, mindazzal, amit általuk életre hívott, megteremtett. És nyilvánvaló, problémái nem oldódnak meg azzal, ha holnaptól mindenki szelektíven gyűjti a hulladékot, vagy nem vásárol hipermarketben, nem elég a takarékos izzó, a gázkibocsátással vagy az éghajlatbarát technológiákkal való üzletelés sem.

A környezetvédelemben alapvető fontosságúak az olyan kezdeményezések, amelyekben ember és természet kapcsolatát illetően a dolgok, jelenségek tulajdonképpeni eredete áll a középpontban; amelyek bármely felmerülő kérdésben nem elégszenek meg felületes, propagandisztikus válaszokkal, nem hajlanak a kényelmes, könnyű megoldások felé, s mindenekelőtt nem vesztegethetők meg a modern világ nyújtotta hamis illúziókkal. Az alapvető okokat keresik, hogy aztán igazán hatásos, pozitív cselekvési lehetőségeket mutassanak fel.

A szegedi székhelyű Életharmónia Alapítvány által kiadott Ars Naturae – Ökológiai, társadalmi, kulturális folyóirat szerkesztői pontosan ezt az utat tartják követésre méltónak. A 2010 júniusában megjelent bemutatkozó számmal egy lényegi, szemléletbeli változás szükségességére hívják fel a figyelmünket. A 344 oldalas kiadvány 24 írást tartalmaz, melyek között szerepel esszé, tanulmány, előadás, mindezt a Mellékletben versekkel és egy jól összeválogatott idézetgyűjteménnyel egészítették ki. Az angol, amerikai, német, osztrák, ausztrál, olasz, magyar szerzők az ökológiában, környezetvédelemben s más tudományterületeken is jártas neves tudósok, szakemberek, akikre – mint ahogy írásaikból kitűnik – érdemes odafigyelnünk.

Ahogy azt a szerkesztők már az előszóban meghatározzák, jelen tematikus szám bizonyos alapkérdésekkel foglalkozik: azokat az alapelveket járja körül, amelyeket, ha környezetvédelemről beszélünk, s valódi eredményeket szeretnénk elérni, mindenképpen szükséges figyelembe vennünk. A folyóirat három rovat mentén (Ember és természet, Ökológiai válság és civilizáció, Környezeti nevelés) foglalkozik a természetszemlélet, továbbá a környezeti válság és civilizációnk kapcsolatának történeti, bölcseleti vonatkozásaival.

Az emberre és a világra vonatkozóan a szerzők kétféle szemléletet tárnak az olvasó elé: a környezeti válsággal szoros kapcsolatban álló, a jelenségek kimeríthetetlen sokasága felé forduló és kizárólag a mennyiségre (a térbeli kiterjedésre, a tömegszerűségre, az időben állandóan változó folyamatokra), a technikai, gazdasági fejlődére koncentráló, tehát a haladás eszméje iránt elkötelezett modern létszemléletet és egy ma kevésbé ismert, megélt lét- és természetszemléletet, amely az ember és a világ szellemi centruma felé irányul, s a jelenségek szimbolikus karakterére támaszkodik. Mondanunk sem kell, hogy ez utóbbi szemlélet jelenleg nem tartozik civilizációnk főbb jellemzői közé, ellenben az időben visszafelé haladva az élet minden területén egyre nagyobb mértékben találkozhatunk tanújeleivel. Eszerint például a fizikai környezet tisztasága (a hulladékmentes fizikai környezet) nem lehet független az ember benső világának tisztaságától (a tudati hulladékoktól mentes benső világtól). Vagyis „Mindig tökéletes megfelelés van egy világ és az emberek tudatállapota között.” A Természet isteni belátás és bölcsesség, a civilizáció pedig éppoly „természetes” rend létrehozását jelenti, mint ami a természetben uralkodik, csak ez a rend az ember által keresett és megtalált szellemi mértéken nyugszik. Seyyed Hossein Nasr így ír erről a folyóiratban: „A természet rendje nem más, mint a mi rendünk, harmóniája pedig az a benső harmónia, amely ma is az örök dalt zengi lényünk mélyén, a feledékenység világában szétszóródó énünk kakofóniája ellenére. A természet tagjai a mi tagjaink, élete a mi életünk, pusztítása a mi pusztulásunk. Ez az, amit a vallások korszakokon át nyelvek százaival és különböző mélységben tanítottak, kezdve onnan, hogy megpillantották Isten bölcsességét a természetben, egészen addig, hogy látták benne az Isteni Prototípust, amely a mi ősalakunk is, az Örök avagy Univerzális Embert […], aki egyszerre az ember és a természet ősképe.” (98. o.) Walter Becher, a bécsi univerzalista iskola jeles képviselője találóan mutat rá: e szemlélet szerint nincs olyan, hogy a természethez való viszonyt illetően a karteziánus, mechanisztikus felfogás meghaladására törekszünk, társadalmi, gazdasági kérdésekben viszont ugyanezen felfogás konzerválására (az ökológiai mozgalmak nagy részénél sajnos napjainkban ez utóbbi jelenséget figyelhetjük meg). Ennek megfelelően jegyzi meg Lord Northbourne a civilizációval kapcsolatban, hogy az egyetlen egész, amelynek gazdasági, társadalmi, kulturális, ökológiai aspektusai vannak, de ezek egyike sem független a másiktól. Illetve az igazi civilizáció minden aspektusában felfedezhető a megelevenítő szellem, közvetítődik a lét metafizikai centruma, mely az életet tartja és áthatja.

Ugyan már ennyiből is látható, mégis fontos lehet kiemelnünk, hogy a kötet tanúsága szerint az emberre és az őt körülvevő világra való tradicionális rátekintés távol áll a Platón által kifejtett doktrína azon meglehetősen vulgáris értelmezéseitől, miszerint, ha az ember létszemléletében az ideák világának megfelelő prioritást biztosít, a természeti létezőket szükségszerűen rangjukon alul kell értékelnie vagy lealacsonyítania. Helyesen értelmezve és átélve valójában éppen az ellenkezőjéről van szó. Othmar Spann az érzékszervi érzékelés vonatkozásában is mélyrehatóan vizsgálja az ember természettel való együttélését. Kiindulópontja, hogy „[…] az érzékszervi érzékletek nem az ingerek és a hozzájuk kapcsolódó […] folyamatok révén keletkeznek, ezek inkább csak az érzékelés ébresztő előfeltételei. Az érzékszervi érzékelés csak szellemünknek a természeti dolgok immateriális, lényegi okaival való közvetlen kapcsolata révén jön létre.” (74. o.) „[…] a régi korok embere – írja –, aki még nem ismerte a természettudományos fiziológia és a matematikai fizika materialisztikusan felfogott elemzéseit, az ember és természet társas együttéléséről szóló feltevést teljesen magától értődőnek tekintette! Ezen korok embere számára érthetetlen lett volna, hogy a természet élettelen, hogy sem fényt, sem hangot, sem meleget nem rejt magában. És Platón, Arisztotelész, Plótinosz, a skolasztika és a misztika, valamint később Schelling, Hegel, Baader, Goethe természetfilozófiája – hát végül is valamilyen módon nem arra irányult-e, hogy az ember a természet immateriális idea- és formavilágát, vagyis mindazt, amit általánosabban, immateriális gyökereinek, bensőségének neveztünk, magában hordozza; s hogy az érzékszervi érzékelésben csupán aktualizálja ezt a látens birtokot? »Nem a kő van a lélekben, hanem a kő formája«, így hangzanak Arisztotelész híres szavai.” (77. o.)

A kötet mottója mindezt aforizmatikus tömörséggel foglalja össze: „Omnis ars naturae imitatio est”, minden ars a természet utánzása, avagy minden tudatos és megalapozott cselekvés a természet működési módját követi. Miként a természet törvényeiben az isteni mintához igazodik, úgy kell az embernek az örök princípiumokat megtalálni és megvalósítani saját világának megalkotásához. Az antik világban, így Seneca (de később a középkor) számára sem képezte vita tárgyát oly mértékben, mint napjainkban, hogy a világegyetem ragyogása az isteni, abszolút lét visszfénye. Korábban mindezt olyan igazságként ismerték fel, mely túl van az általános, illetve az individuális kategóriáin, s az egyetemesség, az univerzalitás körébe tartozik, nem elmúló, nem pillanatnyi, hanem mindörökre igaz marad. Ugyanígy adott a lehetőség ma is e felismerésekre: nemcsak a középkorban volt igaz például, hanem ma is az, hogy a földön bármi csakis azért lehet szép, mert Isten szépségéhez hasonló. A középkor embere – s ezt a ma elérhető teológiai, filozófiai művek, művészeti, történelmi emlékek világosan alátámasztják – egész lényével képes volt átélni: egy dolog annyiban szép, amennyiben Istenhez hasonló, amennyiben Isten szépsége (pulchritudo Dei) megnyilvánul rajta keresztül. A kötet szerzői nem ritkán a régmúltból hozott példákkal élnek, hogy bizonyos értékeket, például a vallások által közvetített természetszemlélet főbb jellemzőit bemutassák; így kell tenniük, mert ott találkoznak a szóban forgó ideák alkalmazásaival. Sophie Latour tanulmánya Assisi Szent Ferenc munkaéthoszáról és természethez való viszonyáról vagy Ananda Coomaraswamy „Mi a civilizáció?” című írása éppen ezen a módon, az ökológiailag fenntartható szemléletmód ma is különösen fontos aspektusainak és mélységeinek megértéséhez adnak kulcsgondolatokat az olvasóknak.

Ember és természet közötti harmónia feltétele, hogy az ember felismeri-e és betölti-e saját rendeltetését. A folyóirat szerzői közül Harry Oldmeadow, Hamvas Béla, Seyyed Hossein Nasr részletesen kifejtik ezt a fontos kérdést. Minden tradicionális vallás világosan megfogalmazza, hogy az ember rendeltetése szerint híd ég és föld között, s valódi feladata az Abszolút és a Végtelen keresése, az univerzum szellemi középpontja felé való irányulás fenntartása és áthagyományozása. Az ember egész lényének irányultsága döntő a tekintetben is, hogy környezete virágzik-e vagy pusztul – ahogy a folyóiratban olvashatjuk, ha ez az irányultság az istenszeretetben nyilvánul meg, civilizációja is így orientálódik. Saját helyzetéről, eredetéről, mibenlétéről alkotott képe határozza meg tehát az ember tetteit. Ha eredeti funkcióját betölti, azzal pozitív hatást gyakorolhat nemcsak önmagára, hanem a környező világra is.

A környezettudatosság és a fenntarthatóság ma sok esetben pusztán a haszonelvűségen alapul: azért érdemes valamit tenni, mert a legtágabb értelemben vett anyagi szempontból hasznos, azért fontos a környezettudatosság, mert így lassabban merülnek ki az energiaforrások, mert a „természeti tőkével” így jobban lehet gazdálkodni. Rutilio Sermonti, Friedrich Romig vagy Othmar Spann egyértelművé teszik, éppen ez a szemlélet – melyet tehát ma a környezetvédelemben is általánossá próbálnak tenni – okozta és okozza a legnagyobb környezetrombolást. Othmar Spann, az univerzalizmus iskolateremtő alakja, „A gazdaság átka és áldása” című írásában gazdasági vonatkozásokban olyan perspektívákat tár elénk, amelyek meghaladják ezt a pusztító irányulást és ezzel együtt arra a gazdaságmodellre hívja fel a figyelmet, amely a legteljesebb mértékben összhangban van a természettel és az ember szellemi és fizikai igényeivel. „A jelenkori gazdaság mechanizálódásáért és a természettől való elidegenedéséért egyébként ne a technikát okoljuk – írja –. A technika engedelmes szolgáló csupán. Az, hogy az eszközök birodalma hanyatlik, a célok birodalmában rejlik. Korunkat minden tekintetben mély szellemi válság jellemzi. Materializmus, a vallásos és metafizikai érzék kimerülése, racionalista tudomány, a művészet elfajzása, a közösségi szellem megrendülése a közösség egyéntől való eredeztetése folytán, a demokráciában megnyilatkozó tömeghipnózis, a gonosz mint hatalom tagadása (amely csupán az erkölcsös személyiség megszűnése miatt lehetséges) – főképpen ezek a jelenségek tapasztalhatók. Ilyen körülmények között lehet-e egészséges az eszközök világa, maradhat-e tisztán szolgáló jellegű és átszellemített?” (220. o.) Kifejti továbbá: „Van egy út, amely túlvezet a gazdaság merőben analizáló vizsgálatán, és ily módon az univerzalisztikus elemzést is felülmúlja – ez a gazdaság metafizikája. Egyedül a gazdaság metafizikája vezet túl a puszta szolgálatkészség és megszenteltség fogalmain, és nyújt betekintést a gazdaság magasabb rendeltetésébe. A jelenkor számára idegen az a gondolat, hogy a gazdaság magasztos értelemmel is bírhat a lét tervében, s hogy másképpen is rátekinthetünk, mint elkerülhetetlen szükségszerűség – akár a szó mechanikus értelmében, akár a szellemiből részesülő és a szellemit szolgáló eszköz értelmében. Mindazonáltal a gazdaságban benne rejlik egy magasabb rendű, amelynek révén a gazdaság még saját magán is felülkerekedik, amely úgyszólván gazdaságtalanítja, és amely képes az átkot áldássá, a tragédiát megbékéléssé fordítani. A gazdaság háromszoros áldással bír: az erőfeszítés kényszerével előcsalja az ember képességeit; a tárgyhoz irányítja őt, tárgyszerűségre késztet; és a legnagyobb áldása, hogy magában rejti a természettel való benső kapcsolatot.” (217. o.) Olyan irányról van tehát szó, mely természetes fizikai, lelki, szellemi igényeinket nem veszélyezteti, s a természet törvényeivel összhangban áll.

Ezen a ponton érdemes megemlítenünk a „Környezeti nevelés” rovatot, ehhez pedig tegyünk egy rövid kitérőt. Arne Naess, a neves mélyökológus, „Önmegvalósítás” című tanulmányában a világban-való-lét ökológiai megközelítését fejti ki, s az „ökológiai én” fogalmának bevezetésével egy olyan önátélésről beszél, amelyben az ember a természetet önmagához tartozóként, mintegy sajátként éli át. Az „ökológiai én” kimunkálásában az „önmegvalósítás” fogalma is más jelentést kap, nem az önérvényesítéshez kapcsolódik, hanem az én kitágításához, elmélyítéséhez. A következőket írja: „Az egyén, akinek magatartása arról tanúskodik, hogy életének végső és alapvető célja vagy értelme az önmegvalósítás, tisztában kell lennie a természetével és a benne rejlő lehetőségekkel. És minél inkább kibontakozik az ember természete, minél inkább megvalósítja lehetőségeit, annál inkább beszélhetünk önmegvalósításról.”[2] Az Ars Naturae szerkesztői gondot fordítottak arra, hogy semmiképpen ne menjünk el amellett, bármely területen, ahol az ember képességeiről, lehetőségeiről, természetének kimunkálásáról van szó – és ez alól a környezetvédelem sem kivétel –, kulcsfontosságú szerepet játszik a nevelés. Ahhoz azonban, hogy példának okáért az Arne Naess által felvetett „ökológiai énnek” a kibontakozásáról beszélhessünk, olyan (környezeti) nevelés szükséges, amely nem zárja az embert egy pusztán materiális világba, egy világba, ahol az elsődleges cél szükségleteink kielégítése. Mert, mint ahogy az Ars Naturae egyik szerzője, Koncz Zsuzsa írja, „A nevelés ma nem több annál, hogy a gyermekekből »jó« állampolgárokat faragjanak. A »jó« alatt (és nem is mindig kimondatlanul) természetesen engedelmes fogyasztókat értenek, akik nem zúgolódnak a világgal szemben, hanem együtt »fejlődnek« azzal, hisznek a technikában, a végtelen gazdasági gyarapodásban.” (284. o.) Pedig „sem az embert, sem a természetet nem lehet a jelenlegi természettudományos pozitivisztikus, materialista vagy a gazdaságra, kereskedelemre szűkített nézőpontokból megismerni.” (285. o.) Ennek meghaladásához fontos felismernünk: „ahogyan a világot tapasztaljuk és átéljük, ahogy élünk, gondolkozunk, érzünk, táplálkozunk, amilyen kultúrát közvetítünk, ahogyan gyermekeinket neveljük, a tevékenységek, amelyekre szoktatjuk őket, amilyen lehetőségeket nyitunk, s amilyen világot hagyunk számukra, abból alapvetően hiányzik a szellem realizálásáról való tudás és erő, az igazi szépség meglátásának alapja.” (285. o., kiemelés tőlem) Marian Heitger, a jeles német neveléstudós a mai pedagógia eredményességéről szólva azt írja, „A természet védelme, életképes természeti környezet ápolása és fenntartása már nem biztosítható, hiszen a gondolkozás nincs abban a helyzetben, hogy kihatással legyen a jövőre, ahogy az emberek felelősségtudata sem ébredt fel, és nem vált kellően érzékennyé, és nem kérdeztek rá a saját belátáson alapuló kötelességre.” (256. o.) És az oktatásnak itt súlyos felelőssége van, hiszen „Az oktatási rendszer nem feledkezhet meg arról, rá hárul az a feladat, hogy a kultúra, a művelődés tradicionális értékeit és az elért szellemi színvonalat nem hagyja veszendőbe menni. Platón szólt arról a feladatról, hogy a szellem lángját generációról generációra tovább kell adni, amin az idősebb generáció felnövekvővel szembeni felelőssége is értendő. Ez teszi lehetővé a kibontakozást.” (253. o.) Mint ahogy Kotogán Róbert tanulmányából kiderül, a környezeti nevelést – különösen hatékonyságát – tekintve Magyarországon meglehetősen rossz a helyzet, de nem megoldhatatlan: szigorúan meghatározott alapelvekkel, következetes magatartással jó eredményeket érhetnénk el. Ehhez Horváth Róbert tanulmánya is nélkülözhetetlen szemléletbeli alapelveket fogalmaz meg.

A környezeti válsággal összefüggésben az Ars Naturae szerzői nem feledkeznek meg egy ma már kevésbé hangsúlyozott nézőpontról sem, amellyel például Magyarországon az 1930-as években meglehetősen sokat foglalkoztak: minden válságos helyzet az ember számára szellemi lehetőség. Az olasz tradicionális gondolkozó, Julius Evola ezzel kapcsolatban a következőket írta: „azok a kvalitások, amelyek az emberben a legtöbbet érnek, és amelyek az embert valóban emberré teszik, gyakran egy kemény, nyomorúságos és igazságtalan légkörben ébrednek fel. Ez a légkör az ember számára kihívást, spirituális próbatételt jelent.”[3] A válság eszmélésre való lehetőség. Az ítélet, a megítéltetés, de a választás jegyében is áll, az ember lehetőséget kap, hogy életének irányán változtasson, hogy életének alapjait újragondolja, önmagának az időbeliséggel, térbeliséggel és az időn túlival, lényének eredetével kapcsolatos viszonyait újrameghatározza, s ahol kell, korrigáljon például az életmódján. Az Evangéliumok egyik fontos üzenete: „keressétek először Istennek országát és az ő igazságát és ezek [t. i. a gyakorlati gyógymódok] mind megadatnak néktek.” [4] (Mt 6,33) Ezzel összefüggésben a szerzők arra hívják fel a figyelmünket, hogy a válság meghaladásához az embernek önmagára és a világra vonatkozóan, saját létével összefüggésben kérdéseket kell feltennie, kutatnia, keresnie kell, s nem önmagán kívül, hanem belül, önmaga irányában.

A sztoikusok „oikeioszisz”-nak nevezték az emberi lélek azon képességét, amellyel a világmindenséget kormányzó törvényekhez igazodik. Ez a létfenntartáshoz alapvető képesség az ember lelkének legjobb részével kapcsolatos, s nélkülözhetetlen ahhoz, hogy élhető világot teremtsen maga körül, ugyanis ennek segítségével ismeri fel nemcsak azt, ami valóban szép, jó és hasznos, hanem az Igazságot is. A kötet szerzőinek útmutatásával összhangban érdemes felelevenítenünk és megerősítenünk magunkban ezt a képességet, a környezeti válság megoldására tett erőfeszítéseink megalapozásához pedig fontolóra vennünk Seyyed Hossein Nasr szavait: „paradigmaváltásra van szükségünk, de a paradigmának a platóni, nem pedig a kuhni értelmében. Egy ilyen váltásnak lehetővé kellene tennie egy olyan világnézetet, amelyben a természeti rend tradicionális értelemben vett vallásos felfogása a természet különböző, így például a kvantitatív dimenzióin is alapuló tudományok mellett ugyancsak autentikusként elismert, mindezt pedig egy metafizikai teljességben véve, ahol a tudás minden módozata azon hierarchia részeként válna elfogadottá, amely a legmagasabb tudás, a Valóság tudománya, vagyis a scientia sacra felé vezet.” (102–103. o.)

A dolgok jelenlegi állása szerint nem tehetjük meg, hogy nem fordítunk intenzív figyelmet környezetünkre, s önmagunkra. Mindemellett az Ars Naturae folyóirat ezen bemutatkozó számával azt is jelzi számunkra, hogy az odafigyelés akkor lehet teljes, ha tisztában vagyunk önmagunk, s a dolgok végső lényegével, amely a különböző hagyományok szerint magával az Igazsággal, a mindenséget kormányzó ideák Alkotójával azonos.

Kilény Zsigmond


[1] Jelen írás rövidített változata először az Irodalmi Jelen honlapján jelent meg „Oikosz és logosz” címmel.

[2] Lányi András, Jávor Benedek (szerk.): Környezet és etika. Szöveggyűjtemény. Budapest, 2005, L’Harmattan, 234. o. (kiemelés tőlem)

[3] Julius Evola: A munka – A gazdaság démonisága. In Uő: Emberek és romok. Budapest, 2005, Nemzetek Európája Kiadó, 96. o.

[4] Vö. René Guénon: A „princípiumok” problémája. Axis Polaris, I. évf. 1. sz. 15–18. o. Továbbá Ananda Kentish Coomaraswamy: Keresztény és keleti művészetfilozófia. Budapest, 2000, Arcticus Kiadó.

2 megjegyzés:

N. N. írta...

Ld. még http://listserv.nordtelekom.hu/pipermail/zoldirodalom/2010-November/000633.html

Auriga írta...

A Tan Kapuja Buddhista Egyház Tájékoztatójának 51. számában megjelent recenzió:

Online változat: http://www.tkbe.hu/archivum/konyv_arsnaturae_tanulmanyok.html

Letölthető kiadvány: http://www.tkbe.hu/archivum/ek51/tkbe_tajekoztato_51.pdf